Kedves Olvasóm!
A versekről gondolkodtam ma is – ezúttal Márai Sándort megidézve. Megosztom veled gondolataimat:
„Elküldte nekem új verseskönyvét, vászonba kötve, arany címbetűkkel, meleg ajánlással. A verseket reggel olvastam, éhomra. Kitűnő versek voltak ezek. Volt bennük érzés, gondolat, lelkesedés, pátosz, aztán volt bennök Mallarmé, Rilke, Arany, Babits és Kosztolányi is, volt bennök rím és találó hasonlat. Hangulatosak voltak e versek és olvadékonyak, csengőek és kellemesek, drámaiak és harsogóak. Minden volt bennök. Csak a Szentlélek nem volt bennök. Ezért, ásítva, eldobtam ezt a verseskönyvet.”
Vajon mi, akik tollat veszünk a kezünkbe, hogy papírra vessük gondolatainkat, hogy aztán másokkal is megosszuk azokat, érezzük-e, hogy mi hiányzott mégis az írónak azokból a versekből? S vajon mi hiányzik a miénkből? Hiszen azokban – és bizony, néha hiúságunktól elvakítva azt gondoljuk, a miénkben is – minden benne volt, ami a versek kelléke.
Valami mégis hiányzott. Valami, aminek már a felismerésével felébredhet bennünk az alázat, amelynek híján vétek tollat fognunk és megosztani másokkal. Ha érezzük az elengedhetetlen alázatot, jöhet a biztatás – afféle magunk-biztató –, hogy a tőlünk telhető legjobbat adjuk. Hogy ott legyünk a versben, alkotásban, de egyszerű, beszélgetős szavainkban is, amelyeket megosztunk másokkal. Hogy magunkból adjunk valamit, önmagunk tiszta lényéből, ha mégoly parányit is, amitől egészen egyedivé válhat az írásunk, fontossá az üzenetünk, úgy is, ha apróbb hibákat vétünk.
„Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a „csak álom” is benne van, a csillagok fénye, a tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni: az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el.” – erősít meg gondolataimban biztatóan az író.
Igen, gyakran éppen az a megfoghatatlan, alig észrevehető, apró csoda, az a „tündéri” hiányzik a műből, amitől remekmű lehetne. Valami olyan, amihez fogható nincs több, sehol a világon. Legalábbis pontosan ugyanolyan, ami ugyanattól különleges és egyedi, olyan nincs. Az összes megcsodált, elismert, nagy mű(alkotás) is – üzenjen bár ugyanarról, s látszólag ugyanúgy, s ha bennük ragyog is „a csillagok fénye” – legfeljebb hasonló, mégis mind másért tökéletes, és mind más miatt sugárzik, ahogy mi, emberek is, valamennyien e földtekén különbözünk egymástól valamiben.
Kosztolányi Dezső fogalmazza ezt meg gyönyörűen Halotti beszéd című versében:
„Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”
S talán itt van a titok. Ahogyan megérint bennünket egy-egy rendkívüli alkotás – egyedülálló élményt nyújtva, belénk égetve páratlan lenyomatát – úgy kellene adni magunkból is, és valami olyasmit, amit rajtunk kívül soha, senki más ugyanúgy nem adhat. Ha van valami ilyesmink, s ha képesek vagyunk ezt úgy megosztani másokkal, hogy megérezzenek valamennyit a mi kivételes fényünkből, ami bármily szerényen is, de őszintén csillan meg – akkor ne halogassuk, akkor érdemes megmutatnunk e „tündérit” másoknak is.
Valami ilyesmit volna jó adni magunkból, és megosztani másokkal…– legalább egyszer az életben!
2022. augusztus 5.
