BLOG / Gősi Vali

Ünnepek idején

Emlékszem még, hogy gyermekkoromban, a falusi hagyomány szerint az aratás utáni időkben, Szent István-napra sütötték az új búzából készült első kenyeret. Ezért nevezték sokhelyütt az augusztus hónapot az új kenyér havának. Augusztus 20-a az év egyik legszebb ünnepe volt akkoriban is, országszerte: az aratás befejezésének és az új kenyér örömének ünnepe. Az aratók búzakalászból és mezei virágokból aratókoszorút vagy búzababát kötöttek, mulatságokat – aratóbálokat – rendeztek, finom ételekkel, italokkal és tánccal telt az ünnep. Ezt a szokást sok helyen a mai napig tartják. Búcsút, aratóünnepi kenyérszentelést, szentmisét és díszes aratókoszorús felvonulást is tartanak.

A termény betakarításához különböző vallásos ünnepségek a más-más kultúrájú népeknél  egyaránt a hálaáldozat bemutatását jelentik.

Eredetileg azonban nem augusztus 20-án rendezték, hanem  a középkori Magyarországon július 15-én, az apostolok oszlása ünnepén tartották.

Egyre több ünnepi mozzanat kapott helyett a rendezvényeken, többek között a kenyéráldás is. 1922 körül már volt, ahol az aratóünnepet a Magyar Kenyér ünnepének nevezték.

Az ember legalapvetőbb élelmiszere, a kenyér az életet, a megélhetést és az otthont szimbolizálja. Az augusztus 20-ai állami ünnepen a nemzeti színű szalaggal átkötött kenyérrel fejezzük ki, hogy az élet és a haza összekapcsolódik. Az új lisztből készült kenyér az ünnepi asztal ékessége lett, és jelképévé vált az államiság ünnepének.

Kezdetben búzából készült, de mára már rozs-, árpa-, vagy akár hajdinaliszt is lehet az alapanyaga.

Számomra ez az ünnep is az összetartást, a több generációs családban való szeretetteli életet, a gyermekkor gondtalan szépségeit-értékeit idézi. Azokat az időket, amikor nagyanyám sütés és megszegés előtt is megáldotta a kenyeret.

Ezen az ünnepen leggyakrabban rá emlékezem, és róla mesélek unokámnak is:

*

Gősi Vali: Áldott kenyerünk
(Mirának)

Álmodom az otthon kenyér illatával,
látom nagyanyám hófehér haját,
amit dagasztáskor kendőjébe zárt,
ha előkerült a nagy sütőlapát, és
langyos cipókkal telt meg a kosár.

Ráncaiban rejtőző, bársony mosolyát
idézi a múltból derengő ős-erő,
a boldogság, az a tiszta élet,
– a szép, áldozat-teli – amely a fényűzést
hírből sem ismeri…

Akkor még áldott volt a szelek játéka,
ha a kemencében a lángot szította.
Minden kenyérsütés újrakezdést érlelt,
a búzából nyert új liszt
maga volt az élet.

Álmodom néha még nagyanyám kezével;
égi áldást rajzol mennyei kenyéren…

*

Gősi Vali: Nagyanyó
– A szent időtlenség
kendőjébe kötve –

Nagyanyónak nem számított a fagy, a hó,
sem az embert-próbáló meleg,
számára nem létezett az időjárásnak
semmilyen komisz fintora,
nem volt ok arra soha, hogy esténként
elmaradjon a folyton krumpliból
készült, mégis páratlan ízekkel áldott,
paradicsomi vacsora.

Hol aludttejjel, hol maga-köpülte, aranyló vajjal
kínálta este, a maradék krumplit
másnapig hajában érlelte,
hozzá ebédre a padláson rejtőző
sonkát – épp csak hártyányira –
meg-megnyeste, míg a kíváncsi
gyerekhad tolongott körötte,
és a mennyei étket sóvár szemekkel
várta-leste…

Aztán, egy borongós, csöndes téli este
– a maradék sült-krumplit nagyanyó
még a vájdlingba tette – valami
metsző fájdalom hirtelen leteperte,
és végleg elpihent megfáradt,
drága teste.
Emlékét szívemben őrzöm
már mindörökre,
a szent időtlenség
kendőjébe kötve.

*

Győr, 2022-08-20

Megosztás: