Már Buddha is megmondta, hogy a boldogság nem az, amikor célba érünk, hanem az oda vezető út. És ez tényleg így van, még ha vannak embertársaink, akik sajnos ezt az érzést soha nem élik meg, legalábbis nem tudatosul bennük. Pedig ez korunk lényege, ebben biztos vagyok.

Nincs együttműködés emberek között bizalom híján. Mégpedig feltételek nélkül. A bizonygatás kényszere az egyik legmérgezőbb érzelmi kudarcélménye az embernek. Ha valakinek van egy kicsi kis tartása is, az biztosan nem marad ilyen helyzetben, hanem hanyatt-homlok menekül. Vagy éppen ellenkezőleg, ő maga távolítja el a közeléből az ilyen embertársát.

Ha két ember valahol az úton elveszítette egymást, annak csak ők ketten az okai. Nem pedig a szembejövők. De azért legyünk legalább önmagunkhoz őszinték: ha mi nem akarunk egy kapcsolatot létre- vagy rendbe hozni, akkor az nem is fog megtörténni.

„Ha elfogy az erőnk, bármiből meríthetünk, ami segít. Isten és angyalai ezer úton üzennek a kétségbeesett embernek, hogy ne adja fel. Mert ha élő ember nem is, de az égiek figyelnek rá, ott vannak velünk a legfájdalmasabb pillanatokban is. Még ha ez néha csupán egy dalban testesül is meg.”

Minden embernek van küldetése a Földön, amit akkor is be kell teljesítenünk, ha az nehéz, küzdelmes, sokszor az elemek sem támogatnak, senki nem támogat, de az ember attól ember, hogy tudja mit, miért, s teszi a dolgát. Mert bár életet kapott, de annak tartalmát neki kell megteremtenie. Még ha ez sziszifuszi munka is.

Ha tűrjük, hogy ismétlődően vagy éppenhogy tartósan érzéketlenül bánjanak velünk, az szinte mindig az önbecsülésünk hiányáról is vall. Előbb-utóbb fellázadunk és kilépünk abból a méltatlan, ezért vállalhatatlan körből.

Mint egy sóhaj ebben az anyagba csomagolt illúzióban, ami az életünk itt a Földön – ennyi csak a felismerés a magányról. Ez az, ami miatt elhagy az ember más embereket, emlékeket, hajdanvolt nagy érzelmeket. Karácsony előtt különösen szomorú megélés ez sok ember számára.  

Sokszor már annyi is elég az eltávolodáshoz, ha valaki, valamit mond, valakire hivatkozva, s mi készpénznek vesszük ezt, anélkül, hogy megkérdeznénk a másikat róla: tényleg így volt, tényleg ezt mondtad, ezt gondolod rólam? És fontos tudni, hogy ez nemcsak a barátságokra, illetve a párkapcsolatokra igaz, hanem pontosan ugyanígy működik az ismerősi, a munkatársi viszonylatokban is.

(Ez az írásom eredetileg 2015. február 25-én jelent meg a blogomon.) Mottó: “Mennyivel bátrabb az ember az íróasztalánál! Aztán kimegy az emberek közé, és ott áll megfürödve.” (Esterházy Péter)

Vannak dolgok, helyzetek, emberek, amelyeknek lejár a szavatosságuk. Már egy ideje ott motoszkál bennem a gondolat, mára eljutottam addig, hogy ideje lenne ezt ki is mondani, leírni és legfőképpen belátni.

Amiről írok most, lehetne egy egész könnytenger is, s lehetne valóságos kiszáradt meder. Minden attól függ, honnan nézzük. Mert könnyezni, vagy éppen ellenkezőleg, könnyet sem ejteni sok mindenért lehet.

A panoptikum az a hely, amelyben, a régi és az új dolgainkat, helyzeteinket, személyes kapcsolatainkat nagy eséllyel, egyszerre, egyidőben élhetjük meg, mintha el sem múltak volna.

Az embernek a tudat kell, hogy nincs egyedül, s a remény, hogy lesznek még jobb idők, amikor majd szemébe nézhet szeretteinek, a neki fontos embereknek, az egész világnak akár. Amikor érezheti majd a szeretet áramlását a másik ember részéről. Mert az biztos, hogy az érzés, amit kisugárzunk magunkból embertársaink felé, nos, az nem hazudik. Az az igaz. S arra emlékezni fogunk. Ahogy a hiányára is.

Ez a világ nem kedvez a türelemnek. Hogyan is férne bele a pörgésbe, ami nélkül mintha nem is lennének képesek élni az emberek.

Az ember feje tele van ezeregy gondolattal, amikor valami új elindul az életében. Talán valami nagyon szépet, nagyon magasztost, valami nagyon ünnepit kellene írnom most, de valahogy nem áll rá egyetlen billentyű sem az ujjaim alatt.