Megrázó és megtisztító a pillanat, amikor rádöbbensz, hogy nem feltétlenül te vagy az, aki “drámázol”. Már ha “dráma” a hétköznapi konfliktuskezelés, egyáltalán az emberi kapcsolataink során előforduló, őszinte érzelmi reakció. Mint például a bizalom. Hosszú történeteket mesélhetnének róla a férfiak és a nők, amikor a másik fél nem veszi észre, hogy egy-egy érzékenyebb reakció mögött valójában egy éppen kinyílt ajtó rejlik. A bizalom nyitotta ki, hogy beengedjünk rajta valakit, akinek készek vagyunk megmutatni gyengébb önvalónkat is. Mert amit mutatunk a világnak, az csak kirakat. A jól fésült, ragyogó fotók sora, a mindig mosolygó arc semmit nem árul el rosszabb pillanatainkról, pedig anélkül nem is igazán mondhatjuk el, hogy ismerünk valakit. Legfeljebb azt tudhatjuk meg a képből, amit magáról vetít, amit ő láttatni akar a külvilággal.

Az ember bonyolult “műszer”, amitől “működik”, az a lélek. A lélek pedig az érzelmi reakcióink által mutatkozik meg elsősorban. S hogy mennyit is ér valaki, azt a tekintete fejezi ki legjobban. Nem hiába tartja a néphit, hogy a szem a lélek tükre. Nézzük csak az elrévült, szürke tekinteteket a tömegközlekedési eszközökön! Mondaná-e bárki ezekről a szemekről, hogy boldog emberről vallanak? Aligha. Persze a dráma és a boldogság egyáltalán nem zárják ki egymást. Hiszen a szomorúság, az aggódás, a félelem is érzelem, ahogy a boldogság is az. És van jó fájdalom és sírás és gyász is. Belül megtisztít, könnyebbé teszi a lelkünket, elviselhetőbbé az életet, mégha valamilyen nehézségen  megyünk is át éppen.

Gyakori eset, amikor valójában csak egy meleget sugárzó mosolyért fordulunk valaki felé, egy megnyugtató, tiszta hangért hívunk fel valakit, hogy érezhessük: azért, mert a mi világunk éppen kifordult a négy sarkából, nos, azért még a Föld forog tovább, az emberek kedvesek, nevetnek és befogadók. Hogy nem vagyunk egyedül elesettségünkben, mert velünk vannak ők. Pedig el sem mondjuk nekik, hogy az életünk milyen drámai fordulatot vett éppen, vagy csak olyan sírhatnékunk lett hirtelen, valójában magunk sem tudjuk, hogy miért. Akár még örömünkben is. Csak tárcsázunk, hallózunk, megerősítjük a hangunkat, hogy kicsit se remegjen, nehogy kihallja a másik: milyen fontos is nekünk abban a pillanatban ő, ott a vonal másik végén. Az a hívás ugyanis nem erről szól. Csak a meghallgatásról, a másik lélegzetéről, a tudatról, hogy ott van. Hogy nem vagyunk egyedül a méternyi gondunkkal.

Egészen addig, amíg ránk nem reccsen az elutasító hang: “Na, nem kell a drámázás…”

Ismerős?

Itt érnek véget a kapcsolatok. Valami eltörik bennünk, hajszálnyi repedés keletkezik, amit már soha többet nem lehet eltüntetni. Mint egy mementóból, tanulni lehet belőle, de visszavonni immár lehetetlen. Ilyen apró hajszálrepedésekből állnak össze a kapcsolataink, mígnem egy ócska, semmi kis szellő is elsodorja majd az egészet, úgy, ahogy van. Pedig nem kellene így történnie. Ugyanis az érzelmi ráhangolódás a többi emberre – egyáltalán nem művészet dolga. Az nagyon is tanulható. Az érzelmi intelligenciával születünk, de hogy azt valóban a minőségi életünk szolgálatába állítsuk, annak fortélyait fejleszthetjük, sőt begyakorolhatjuk. Minél korábban kezdjük és minél többször tesszük, annál boldogabb életünk lehet aztán évtizedeken, vagy akár 150 éven át. Lassan úgyis odajutunk, hogy az emberi életkor is szinte végtelen időkig kitolódik. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy lépést tart-e ezzel az érzelmi intelligenciánk, a beleérző képességünk, s vele minden, ami a személyes kapcsolatainkat jobbá, kielégítőbbé, szebbé teheti. Nemcsak a magánéletünkben, sőt, főként nem ott.

A magánéletében, például a  párkapcsolataiban, sokkal kevesebbért is kész változtatni az ember, mint az életének az egzisztenciáját érintő színterein. Ha tűrjük, hogy ismétlődően vagy éppenhogy tartósan érzéketlenül bánjanak velünk, az szinte mindig az önbecsülésünk hiányáról is vall. Előbb-utóbb fellázadunk és kilépünk abból a méltatlan, ezért vállalhatatlan körből. De ez sem menti fel a másikat, aki még akkor sem figyel ránk, amikor pedig minden metakommunikatív jelzésünk azt kiáltja felé: Kérlek, segíts! Csak hallgass meg.

A helyzet az, hogy nem szabad elvárni, s nem lehet kikényszeríteni, hogy valaki, aki egyébként nem kedvel, nem szeret, nem becsül, nem tisztel bennünket, az tekintettel legyen ránk. Milyen széles a választék, ha az elutasítás jelöléséről van szó, ugye?! És milyen nehéz szinonimákat gyűjteni, amikor csak egyszerűen megkapjuk az ismerőseinktől, barátainktól, szeretteinktől azt a megbecsülő figyelmet, amit mi bizalmunkkal hálálunk meg nekik.

Kevés olyan ajándék van ember és ember között, ami olyan értékes lenne, mint a bizalom a másik iránt. Ezen pedig senki nem drámázhat. Egyetlen pillanatig sem.