BLOG

BLOG

A csúcson megpihenni

Ki ne ismerné Sziszifuszt? Mármint azt a jelenséget, amit úgy élünk meg, hogy a terheink hozzánk tartoznak, azokat cipelnünk kell egy életen át, de amelyek egyáltalán nem akadályozhatnak meg abban, hogy akár a hegy tetejére is elérjünk. Korunk értelmezése szerint: magunk előtt görgetve immár megkövesedett terheinket, mégis hittel, erővel és akarattal igenis megmutatjuk, hogy ha kell, szembeszállva az elemekkel,  de győzni tudunk.

Sziszifusz története alighanem olyan az ember számára, mint a fél pohár víz. Mindenkinek mást jelent. Ahogy a sivatagban szomjazó az életet látja benne, más a pár kortyot, ami lám, semmire nem elég. Hiszen csak fél pohár. Sziszifusz nagysága sem abban van, hogy bár végig tudja: látszólag kilátástalan dologra vállalkozik a nagy kő felgörgetésével a hegytetőre, mégis minden erejét bevetve küzd, s igenis célba ér. Fönt, a csúcson, van egy pillanat, amikor átélheti a siker érzését és a döntés hatalmát, hogy merre is haladjon tovább. De a csúcsról fölfelé már nincs tovább.  Törvényszerű, hogy új csúcsot kell megcélozni, s összeszedni minden erőt, hogy nekiveselkedjen az ember újra, és újra. Mégha ahhoz ismét a mélybe kell is zuhannia ahhoz, hogy valami másba kezdjen, új magaslatokat tűzzön maga elé, most már újabb tapasztalatokkal felvértezve. Mert az ember születésénél fogva nyughatatlan, s mert mindennél jobban kell az az érzés ott fenn, egyedül, magányosan, mégis a jól végzett munka, a sok erőfeszítés örömével, ha csak egy pillanatra is. A csúcson megpihenni. És aztán megint kezdődhet minden előlről.

Lehet ezt sziszifuszinak, vagyis kilátástalannak látni, ahogy használjuk ennek a görög mitológiai lénynek a mitoszát, amikor valamibe azért nem kezdünk bele, mert inkább a könnyebb ellenállást keressük az életünkben. Mindig kell valami mentség arra, hogy nem küzdünk, hanem csak hagyjuk magunkat sodortatni az árral az életünkben. Ahelyett, hogy nekiveselkednénk saját kisebb-nagyobb kősziklánknak és igenis fölgörgetnénk a hegyre.

“Mondottam, Ember, küzdj és bízva bízzál!”

– mondja az Úr Madách Imre: Az ember tragédiája című művében. Érdekes, hogy mégis erre a pozitív következtetésre jut az amúgy emberkerülő Madách is, miután felvázolta az ember történetének minden kilátástalanságát. Ő is tudta kétszáz éve, ahogy nekünk is tudnunk kell ma, hogy mivégre kap életet az ember a Teremtőtől. Ki-ki mást és mást.

Minden embernek van küldetése a Földön, amit akkor is be kell teljesítenünk, ha az nehéz, küzdelmes, sokszor az elemek sem támogatnak, senki nem támogat, de az ember attól ember, hogy tudja mit, miért, s teszi a dolgát. Mert bár életet kapott, de annak tartalmát neki kell megteremtenie. Még ha ez sziszifuszi munka is.

“Mondottam, Ember, küzdj és bízva bízzál!”

Anna T. Kiss

Personal Branding Consultant, Author, Journalist
Member of the International Federation of Journalists

Megosztás: