Ki ne ismerné Sziszifuszt? Mármint azt a jelenséget, amit úgy élünk meg, hogy a terheink hozzánk tartoznak, azokat cipelnünk kell egy életen át, de amelyek egyáltalán nem akadályozhatnak meg abban, hogy akár a hegy tetejére is elérjünk. Korunk értelmezése szerint: magunk előtt görgetve immár megkövesedett terheinket, mégis hittel, erővel és akarattal igenis megmutatjuk, hogy ha kell, szembeszállva az elemekkel,  de győzni tudunk.

Sziszifusz története alighanem olyan az ember számára, mint a fél pohár víz. Mindenkinek mást jelent. Ahogy a sivatagban szomjazó az életet látja benne, más a pár kortyot, ami lám, semmire nem elég. Hiszen csak fél pohár. Sziszifusz nagysága sem abban van, hogy bár végig tudja: látszólag kilátástalan dologra vállalkozik a nagy kő felgörgetésével a hegytetőre, mégis minden erejét bevetve küzd, s igenis célba ér. Fönt, a csúcson, van egy pillanat, amikor átélheti a siker érzését és a döntés hatalmát, hogy merre is haladjon tovább. De a csúcsról fölfelé már nincs tovább.  Törvényszerű, hogy új csúcsot kell megcélozni, s összeszedni minden erőt, hogy nekiveselkedjen az ember újra, és újra. Mégha ahhoz ismét a mélybe kell is zuhannia ahhoz, hogy valami másba kezdjen, új magaslatokat tűzzön maga elé, most már újabb tapasztalatokkal felvértezve. Mert az ember születésénél fogva nyughatatlan, s mert mindennél jobban kell az az érzés ott fenn, egyedül, magányosan, mégis a jól végzett munka, a sok erőfeszítés örömével, ha csak egy pillanatra is. A csúcson megpihenni. És aztán megint kezdődhet minden előlről.

Lehet ezt sziszifuszinak, vagyis kilátástalannak látni, ahogy használjuk ennek a görög mitológiai lénynek a mitoszát, amikor valamibe azért nem kezdünk bele, mert inkább a könnyebb ellenállást keressük az életünkben. Mindig kell valami mentség arra, hogy nem küzdünk, hanem csak hagyjuk magunkat sodortatni az árral az életünkben. Ahelyett, hogy nekiveselkednénk saját kisebb-nagyobb kősziklánknak és igenis fölgörgetnénk a hegyre.

“Mondottam, Ember, küzdj és bízva bízzál!”

– mondja az Úr Madách Imre: Az ember tragédiája című művében. Érdekes, hogy mégis erre a pozitív következtetésre jut az amúgy emberkerülő Madách is, miután felvázolta az ember történetének minden kilátástalanságát. Ő is tudta kétszáz éve, ahogy nekünk is tudnunk kell ma, hogy mivégre kap életet az ember a Teremtőtől. Ki-ki mást és mást.

Minden embernek van küldetése a Földön, amit akkor is be kell teljesítenünk, ha az nehéz, küzdelmes, sokszor az elemek sem támogatnak, senki nem támogat, de az ember attól ember, hogy tudja mit, miért, s teszi a dolgát. Mert bár életet kapott, de annak tartalmát neki kell megteremtenie. Még ha ez sziszifuszi munka is.