Az időről, ami a tudomány álláspontja szerint valójában nincs is, mégis úgy érezzük, hogy óriási tempóban rohan, mindenkinek csak laza érzése lehet. Nos, igen, attól függően, hogy valakinek éppen milyen tartalommal telik az idő. Lehetőséggel, siker és eredmény reményében? Vagy éppen ellenkezőleg: valami végletes felé halad? Azért a mindennapjainkban ez mégiscsak úgy néz ki, hogy tesszük a dolgunkat, élünk, örülünk és szenvedünk. A többségünk úgy, ahogy az emberhez méltó. Csak ritkán gondolunk arra, amit menet közben elmulasztunk, vagyis arra, aminek a lehetősége azért hiányzik az életünkből, mert a nagy rohanásban vagy éppen ellenkezőleg, az óvatosságunk okán, netán konokságunk miatt – elment mellettünk. Kimaradt az életünkből. S ezek a dolgok, emberek, helyzetek, lehetőségek és lehetetlenségek bizony, általában, nem pótolhatók.

Ahogy Hérakleitosz, a nagy görög filozófus megállapította:

“Egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem ugyanaz az ember.”

És ez milyen gyorsan változik! Milyen gyorsan változunk. Sokszor egy pillanat, egy szó, egy grimasz, egy pillantás véget vethet minden esélynek, ami addig akár lehetett volna valamire. Ez különösen a személyes kapcsolatokban fontos. Az ember precíziós “műszer”, sokszor kiszámíthatatlan a “működése”, s mivel elsősorban az érzelmei irányítják, bizony nagy és súlyos következményekkel járhat, ha vele kapcsolatban hibázunk. Legalább ennyire az is, ha velünk kapcsolatban hibáznak. Sokszor éppen egy-egy ilyen hiba miatt változik meg bennünk minden. És nem is kell ebben nagy dolgokra gondolnunk.  Egy elmaradt telefon, egy lesújtó tekintet, a kommunikáció megszakítása, megannyi példája annak, amikor egy apróság végletes következményekkel járhat.

Senki és semmi nem állandó az életünkben. Platón és Arisztotelész, a nem kevésbé híres és nagyszerű görög filozófusok értelmezése szerint – ahogy a Wikipédia is írja – Hérakleitosz éppen azt akarta elmondani a folyó hasonlattal, hogy a még látszólag nyugalomban lévő dolgok is állandó változásban vannak, csak mi ezt nem látjuk mindig. Ilyen például a szemmel láthatóan nyugalomban lévő vas edény, ami viszont az idő elteltével megrozsdásodik, vagy egy tengerparti szirt, amit idővel kikezd a víz. Nem elég tehát csak a mára tekinteni, bármennyire ezt sugallják is életünk jelenleg legfőbb színterén, a virtuális közösségi térben.

Ha nem vagy tudatos a jövődben, akkor az könnyen elsodor.

Igen széles a szakirodalma éppen annak helyzetnek, amelyben a közösségi médiára épített kapcsolatok egy pillanat alatt szétesnek, mert hiányzik belőlük a személyes találkozás, a közös élmény, ami akkor is a másik mellett tart, amikor valóban a változó élethelyzetek miatt, átmenetileg, távolodni kell a másiktól, akinek éppen megoldandó problémája van az életében, s ehhez időre van szüksége. Ehhez kell csak az idő! Ezt persze meg kellene osztani a másikkal, netán másokkal ahhoz, hogy tekintettel lehessenek rá, s ne olyan szigorúan ítéljék meg őt magát és a vele való kapcsolatot. De sokszor már annyi is elég az eltávolodáshoz, ha valaki, valamit mond, valakire hivatkozva, s mi készpénznek vesszük ezt, anélkül, hogy megkérdeznénk a másikat róla: tényleg így volt, tényleg ezt mondtad, ezt gondolod rólam? És fontos tudni, hogy ez nemcsak a barátságokra, illetve a párkapcsolatokra igaz, hanem pontosan ugyanígy működik az ismerősi, a munkatársi viszonylatokban is.

Számtalan értékes emberi kapcsolat megy tönkre csupán amiatt, mert az emberek azt hiszik a környezetükről: megannyi gondolatolvasó jár-kel körülöttük, akiknek igenis ki kellene találniuk, hogy ők mi mindennel küzdenek meg éppen. Netán hogy mi mindent hordott össze valaki az egyik vagy másik fél háta mögött róla, amit minden kontroll nélkül el is hisz persze. Meglehet, ha ez nem így lenne, akkor kevesebben szállnának be a képzeletbeli csónakba vagy föl a nagyon is konkrét repülőre, hogy ha száz nagy vízen is kell valahogy átküzdeniük magukat, de kiléphessenek végre az ilyen méltatlan és végtelenül toxikus környezetből, és boldogabban, de legalábbis felszabadultabban éljék tovább az életüket. Persze, az is igaz, hogy az ember bármilyen konfliktus vagy hiány helyzetben, hiába menekülne, ott legbelül viszi magával a terheit. S ezek bizony méretes terhek. De egyszer végre mégis meg kell szabadulni tőlük, s elkezdeni végre beszélni, emberként kommunikálni, tisztelettel és megértéssel viseltetni a másik ember iránt, mert ember. Élni. Még ha ehhez a világ végére is kell futni. 

Bármikor megtörténhet ez velem, veled és vele. Bárkivel.

És a karma törvénye szerint bármikor vissza is kaphatja az ilyen helyzetet valaki mástól. 

De így is, úgyis kidobott idő.

Márpedig időben biztosan nem vagyunk olyan gazdagok, mi emberek, hogy számolatlanul dobjuk ki, pazaroljuk vagy éppen rossz csereeszközként feláldozzuk konokságunk oltárán. Vele egyszersmind a többre érdemes embereket az életünkben, akiket – meglehet – egyáltalán nem véletlenült sodort mellénk a sors, a nagy rendező. Minden ember, akivel így vagy úgy találkozunk, azért lépett be az életünkbe, mert dolgunk van egymással. Legtöbbször hogy megtanítson nekünk valamit. Valami nagyon fontosat. S persze mi is megtanítsuk neki azt, amitől jobb emberré válhat, jobb lehet az élete.

Mert az helyzet, hogy egymásért vagyunk itt a Földön, s annyi ideig leszünk, ameddig a küldetésünket be nem teljesítettük. Akkor miért ne adnánk igazi tartalmat az időnek?