BLOG

BLOG

Délibáb

Vannak dolgok, helyzetek, emberek, amelyeknek lejár a szavatosságuk. Már egy ideje ott motoszkál bennem a gondolat, mára eljutottam addig, hogy ideje lenne ezt ki is mondani, leírni és legfőképpen belátni. Tudom, hogy egy másik emberről azt mondani, hogy lejárt a szavatossági ideje, nos, ez csúnyán hangzik, de jobb, ha az ember legalább önmagával szemben őszinte, ha ahhoz nyersnek is kell lennie.

Az ember létezik egy bizonyos környezetben, körülveszik épületek, tárgyak, emberek, sőt kapcsolati viszonyrendszerek, s egyszercsak elérkezik az idő, amikor kinövi az addigi életét, az összes tartozékával együtt. Nem azt szeretném ezzel mondani, hogy a nagy változás, változtatás iránti vágyunkban mindent dobjunk ki, hanem azt, hogy ami már nem szolgálja a további életünk minőségét, attól igenis váljunk meg.

Legfőképpen a délibáboktól.

Mindenki életében vannak ilyen csalfa  látomások. Amikor az országúton találkozunk a jelenséggel, akkor magabiztosan megállapítjuk: Délibáb! – s megyünk tovább. Amikor azonban a mindennapi életünkben olyan könnyen hiszünk valaminek, amit – meglehet -, csak mi látunk egy helyzetben vagy egy emberben, akkor bizony lehet, hogy egy méretes délibábbal van dolgunk. De az ember már csak olyan, hogy jobban szeret hinni a vágyainak, az érzéseinek, mint annak, amit saját szemével lát vagy amit saját bőrén megtapasztal. És ezek a délibábok bizony sokkal veszélyesebbek, mint az országúti látomások.

Aki honos a közösségi médiában, főként a még mindig leglátogatottabb közösségi oldalon, az tudja: vannak emberek, akiknek a napjai megannyi szakadatlan délibáb. Akár esik, akár fúj, fölöttük akkor is ragyog a napfény. A közösségi tér gurujai ezt pozitív gondolkodásnak hívják, s óva intenek attól, hogy a csúf valósággal szembenézzenek a hívőik. Még a végén meglátnák saját magukat torzítás nélkül, önmagukban, csupaszon. Ez pedig többnyire nagy trauma az ember számára, de elkerülhetetlen, ha valódi életet szeretnénk. Építkezni ugyanis legjobb időtálló alapanyagból. Legfeljebb nem egy várral kezdjük, hanem akkora “házzal”, amibe még beférünk és amit képesek is leszünk felhúzni, fenntartani, belakni. Szó szerint vagy átvitt értelemben, egyremegy. Az elv a lényeg. A homokvárat egy laza kis szellő is a földdel teszi egyenlővé. A jól megalapozott, stabil falakkal és erős tetővel lefedett építmény azonban megvéd akkor is, amikor odakint vihar tombol.

Csakhogy ez a ház magunkban épül, belül.

Akár szembe akarunk vele nézni, akár nem, önmagunkat nem csaphatjuk be tartósan. És jobban járunk, ha inkább előbb, mint utóbb nézünk szembe saját valóságunkkal. Az sem baj, ha a környezetünket is erre biztatjuk magunkkal kapcsolatban. Nem összetévesztve persze az inkább irigységből károgók ellenvetését a hasznos és megalapozott ellenérveket felsorakoztatókéival. Halom történetet tudnék mesélni a saját életemből, amikor éppen azoktól kaptam a legértékesebb útravalót, akik a leginkább ellenezték egyik vagy másik tervemet vagy döntésemet. Aztán a gyakorlat megmutatta, hogy nekik volt igazuk. Többnyire. Ilyenkor már nekem sem maradt más, mint viselni a következményeket és levonni a tanulságot, hogy még egyszer ugyanolyan hibát ne kövessek el önmagammal szemben.

Minden téves döntésünk, rossz választásunk önmagunk elleni vétek.

Hallgatom, olvasom az asztrológusokat, az asztrofózusokat, a Tarot-kártya tudóit és a számmisztikához értőket, ahogy ritka egyetértésben állítják: 2019-2020-ban fordulóponthoz ér a Föld kicsiny lakóinak élete. Nem is egy szempontból sajnos magának a Föld nevű bolygónak a sorsa is, ha az ember nem hagyja abba a pusztítását. Ugyan miért is tenné?! Hiszen az ember még önmagára, a saját életére sincs tekintettel.

A legpusztítóbb saját életére maga az ember.

A gyakorlatban leginkább olyan ez, mint a körforgás. Népiesebben fogalmazva: a mókuskerék. Szegény állat csak rohan, s nem veszi észre, hogy soha nem ér az út végére, mert csak körbejár. Így tesz az ember is a maga életében, ha nem áll meg legalább időnként egy kis időre, hogy visszatekintsen a megtett útra, s immár jól megtervezze az előtte álló szakaszt. De persze a délibáb! Mikor, ha nem ilyen, a sorsunk alakulása szempontjából fontos, kegyelmi állapotban térne vissza a szinte mákonyos látomás, ami aztán visszahúz a régi, jól ismert és kipróbált, erős karámmal övezett útra? S akkor már olyan mindegy, hogy mókuskeréknek vagy konfortzónának vagy minek is nevezzük a helyet, ahol kitartóan taposunk. Azt hiszük, hogy az utat, sőt, látjuk is a célt fel-felvillanni valahol az “út” végén, s életünk végéig sem vagyunk hajlandóak belátni, hogy amit láttunk, nem más mint délibáb, s hogy valójában már jó ideje csak egyhelyben topogunk.

Csak be kellene végre látnunk.

Anna T. Kiss

Personal Branding Consultant, Author, Journalist
Member of the International Federation of Journalists

Megosztás: