Amiről írok most, lehetne egy egész könnytenger is, s lehetne valóságos kiszáradt meder. Minden attól függ, honnan nézzük. Mert könnyezni, vagy éppen ellenkezőleg, könnyet sem ejteni sok mindenért lehet. Ami az egyik embernek szívfájdalom, meglehet, a másiknak megkönnyebbülés. És fordítva. És nem feltétlenül a férfi-nő kapcsolatokra gondolok. Az ember megsirathat akár egy egész életet, egy szomorú élethelyzetet, egy konkrét eseményt is, vagy csak úgy egyszerűen saját magát. Ez persze önsajnálat, dehát az is része az életnek. Van, amikor éppen az segít át valakit egy döcögősebb szakaszon az életében. No persze, van, hogy pontosan tudjuk, mit jelentenek a könnyek, s mit jelent az, amikor már könnyek sincsenek, mert “elapadtak”.

Amikor írtam a Szeress belém! című, párkapcsolati kommunikációval foglalkozó könyvemet, számtalan ilyen történettel megismerkedtem, de az valamennyiben közös volt, hogy a történet egy bizonyos pontján, valamelyik szereplő könnyet ejtett. Csak egy olyan történetem volt, amikor elmaradtak a könnyek. Egy fiú mondta a lánynak, hogy ha nem apadnak el a könnyei, eljön hozzá, csak hozzá, s azután semmi nem választhatja majd el többé őket egymástól. Ez volt az a történet, amelyben némán, minden magyarázat nélkül, egyszerűen egy áthatolhatatlan kommunikációs fal felhúzásával oldotta meg a nem-könnyező fél a dolgot. A legrettenetesebbet tette, amit csak tehetünk egy másik emberrel. Némán megtagadni tőle a természetes emberi kommunikáció lehetőségét, vele még a bizonyosságot is az elutasításról. De persze az emberek és a jellemek különbözőek. Van, aki úgy szocializálódott, hogy az ügyek elintézésének normális menete – csendben és szó nélkül lelépni. A személyes kapcsolataiban is. Meglehet, ott különösen.

Csak hát az ember érzékeny műszer, nagy pusztítást végezhet benne – és vele az életében, akár az egészségében is – egy ilyen helyzet. Persze mindenki szeret erősnek mutatkozni és némán lenyelni a maga könnyeit, ami bizony nem apad el olyan egyszerűen, mint például azé, aki önzésében simán lerázza magáról a másik fájdalmát. De korunkban már nem élnek lovagok, akik saját magukon kívül a másik emberre is gondolnak, többnyire a Hölgyükre, akit ők szó nélkül soha nem hagynának el. Meg aztán abban a korban sem csak tökéletes lovagok és lovaginák éltek. A helyzet az, hogy nincs ideális férfi-nő kapcsolat, tökéletes pedig föl sem merülhet. Egy szakítás, elzárkózás, elutasítás soha nem lehet sem ideális, sem pedig tökéletes. Persze, a párkapcsolatok esetén még viszonylag tiszta a képlet: senkit nem lehet arra kényszeríteni, hogy szeressen valakit, akit nem szeret. De emberségesen, lélekkel kommunikálni ezt, azért lehetne.

Más a helyzet azonban, ha munka kapcsolatról van szó, üzletről, megbízásról, vagyis idegen, jó esetben ismerős emberek ideiglenes összekapcsolódásáról. Ezekben a helyzetekben ritkán esik szó könnyekről, az igaz, de mégis, azért előfordulhat. Ha az emberrel embertelenül bánik a másik, különösen azután, hogy ő beletette minden tudását, tapasztalatát, kapcsolatrendszerét, idejét a végül elköszönés nélkül simán lelépő ember munkájába vagy üzletébe vagy személyes épülésébe, nos, ott azért kicsordulhat egy-egy könnycsepp. Leginkább talán a tehetetlenség okán. Ezt az élethelyzetet én is jól ismerem. Velem is megtörtént, nem is egyszer, hogy miután beletettem a folyamatba a másik fél sikere érdekében mindent, számolatlanul, akkor egyszer csak egyedül maradtam, s még egy (el)köszönő telefonra sem talált méltónak a másik. Az ilyen helyzet soha nem rólunk mesél, hanem róla, a másikról. Neki kell önmagát megkérdeznie: miért? És jó alaposan dolgoznia a válaszon. Legfeljebb saját magának is azt mondja majd, hogy hiszen “elapadtak a könnyei”, azért nem jelentkezett többet. Megmondta előre, nem? Elég cinikusnak tűnik ez így, de ő így gondolja, és pont.

Ezek olyan mindennapi kis játszmák az életünkben, amelyeket sajnos nem vagyunk képesek megspórolni saját magunknak. Mert ezeknek a helyzeteknek a megoldása nem igazán rajtunk múlik. A legjobb tehát, ha megpróbálunk mi magunk is szó nélkül tovább lépni. Hiszen mindenkinek magának kell megoldania a saját (lelki, netán személyiségbeli) problémáit. Ha meg nem ismeri ezt fel, előbb-utóbb úgyis méretes figyelmeztetést kap a sorstól miatta. Az ember minden tettének következményei vannak, s azok elől sem a föld mélyére, sem egy másik csillagrendszerbe nem menekülhetünk el. Persze, sok időnek el kell telnie, amíg az ember felismeri ezt a bölcsességet, s jó időben alkalmazza is a saját életében. Az emberek többsége egy életen át sem jut el eddig a felismerésig.

Most olyan korban, egészen pontosan egy olyan korszakhatáron létezünk, amely éppen erről szól. Hogy tudunk-e emberségesek maradni egy amúgy embertelen világban is. Legalább ilyen “apróságban”, mint a személyes emberi kapcsolataink. Pedig a kor, amelybe lépünk, ezt várja el tőlünk, ezt preferálja: az együttműködést, az összefogást, az ember megbecsülését legalább a saját fajával való interakcióiban. Ember az ember mellett is lehetne, nemcsak ellene. Márpedig ha az ember meg akarja tartani a bolygóját (s vele életfeltételeit), akkor tudnia kell összefogni embertársaival a közös cél, például a Föld nevű bolygó megmentése érdekében. Mert “itt élned, halnod kell”, ahogy koszorús költőnk írja örök versében. Meg aztán a személyes érdek is ezt diktálná. De ki figyel erre a csendes gondolatra abban a mérhetetlen zajban, amelyben élünk?!

Talán majd a könnyek. Talán azok hoznak megoldást. Talán előbb-utóbb mégis felismerjük majd, hogy ha a mi szemünk kiszáradt mederré vált is, mert bennünk már elapadtak a könnyek, azért a másik ember könnytengere még megindíthatja a lelkünket és a lelkiismeretünket, hogy legalább máskor, mással ezt még egyszer ne tegyük.

S ha már játék: a szerepek bármikor felcserélődhetnek. Egy bizonyos kultúrkör bölcselete ezt a megfigyelést ok-okozati rendszerbe is foglalta. Úgy ismerjük: a karma törvénye. S jelen ismereteink szerint, egyetlen ember sem vonhatja ki magát alóla.