Az ember feje tele van ezeregy gondolattal, amikor valami új elindul az életében. Talán valami nagyon szépet, nagyon magasztost, valami nagyon ünnepit kellene írnom most, de valahogy nem áll rá egyetlen billentyű sem az ujjaim alatt. Olyan zavaros, követhetetlen és fájdalmas a világ, amely körülvesz bennünket, hogy mintha már-már szégyellnünk kellene az örömöt, ami pillanatokra azért mégiscsak megtalál bennünket. Pedig az élet minden pusztítás ellenére él, és élni akar. Reggelente felragyog a nap, nyiladoznak a kertben a virágok és lágy szellő lengedez még a szürke házfalak között is. A Föld megannyi ajándéka, az emberiségnek. Bármit is tesz az ember ellene, a természet számolatlanul szórja felé a szépséget, az örömöt, a bájt. – Ember, hát vedd észre már: szeretnek! – akár mondaná is, ha tudna beszélni. Az ember azonban túl sokszor süket és vak a természetes világra. Szinte mindenre, amit nem ő alkotott. Mert az ember elbizakodott, öntelt és ellentmondást nem tűrő. Azt hiszi, vele kezdődött a világ és vele véget is ér. Pedig dehogy! Mármint, hogy vele kezdődött volna. Viszont hogy könnyen véget is érhet számára, arra elég nagy az esély. Most látszik csak igazán, hogy az ember szívós, kitartó munkával akár egy szempillantás alatt képes elpusztítani az életet ezen csodaszép és gazdag bolygón.
Nem régen egy olyan fiatalemberrel beszélgettem, aki az univerzum megismerését tűzte ki szakmai élete céljául. Asztrofizikát tanult az egyetemen, csillagászati diákolimpiákon pallérozta a tudását, sőt: 28 éves korára megírta az asztrofizika összefoglaló tudás tárát. Ma már középiskolások és csillagászatot tanuló egyetemisták forgatják tanulmányaik során a nem csak tömegében, hanem tartalmában is súlyos könyvét, mégsem szállt el vele a dicsőség. Nagyon is biztos lábakkal áll a Földön, még ha az űrteleszkóppal millió fényévekkel távolabb jár is ettől a kicsike bolygótól, ami az emberiségnek persze a világ közepe. Csak nem mindig és nem minden ember veszi ezt észre. Pontosabban úgy képzeli, hogy ő maga a középpont, ami körül a világmindenség forog. S hiszi, hogy számára nincs távolság, nincs időbeli korlát, hiszen csak akarnia kell: akár a világűr legtávolabbi pontjára is lazán eljut. Nincsenek határok. Hogyan is lehetne ez másként?! Ő az ember!
Ha már emberről beszélünk: megkérdeztem ettől a fiatal asztro fizikustól, hogy ő mitől érzi eredményesnek azt, amit csinál. Nincs közvetlen visszajelzés, hiszen a hétköznapi emberi mértékben némák a csillagok. Szóval senki és semmi nem mondja azt a kutatónak, hogy „Jó felé tartasz, fiam, már közel az eredmény.” Honnan is tudná, hogy a tudományos feltevése helytálló, vagy zsákutca csupán? Ha elindít egy jelet a Földről, optimálisan számolva is legfeljebb három-négy emberöltő után várható valamifajta visszhang. Ha egyáltalán értelmes cél felé bocsátotta ki azt a jelet. Ő is ember, mégis megadóan leszűri a tanulságot: korlátok, földi kényszerek között élünk. S mindjárt arról beszél, hogy az életben nem minden a munka, a siker hajszolása. Észre kell venni a szépséget a földi létben is. Egy meleg fénysugár, egy remek túra, az emberi mosoly, a család, sok gyerekkel. Megélni a földi lét teljességét. Azt mondja, hogy a világűrben a legvonzóbb: a rend. Az, hogy mindennek helye van, ahogy összefüggenek a dolgok, s ahogy az elemek együttműködnek egymással. Sok szempontból ilyen az emberi szervezet, például a legfontosabb szerve: az agy. A világűr működő rendszere kicsiben, egy élő organizmus. És mégis, olyan hideg és félelmetes az a világ, ahol elfogy a fény.
Az embernek azonban nem kell ettől félnie. Csodálatos művet alkotott a Teremtő, amikor összerakta az embert. Nemcsak testet adott neki, hanem az érzés képességét is. Egy fajta természetes radar, ami mindig megsúgja nekünk, hogy ha kívül éppen hidegben és sötétségben létezünk is, belül képesek vagyunk megteremteni a meleget, ami nélkül nincs élet a Földön. Nem kell hozzá sok, csak egy picinyke fénynyaláb, és miénk lehet a világ összes napsugara.
Így szereti az embert a Teremtő!
