BLOG

BLOG

Kapcsolataink válság idején

Hiszem, hogy a leghatékonyabb kommunikáció szemtől-szemben történik. Ekkor a szavakba foglalt gondolataink mellett az érzéseink is hatnak. Hiszen a metakommunikációnk, de az egész kisugárzásunk is üzenetet közvetít. Sokszor persze éppen hogy leleplezi a szavakkal kifejezett mondanivalónkat, mintegy idézőjelbe teszi azok hitelességét. S persze fordítva is igaz, sőt nagyon is igaz! A személyes hatás felerősíti, kiegészíti, hitelesíti a mondanivalónkat. Különösen, hogy mondanivalónk sokszor nemcsak szavakkal kifejezhető gondolatokból áll, hanem olyan érzelmi viszonyulásokból is, amelyeket magunk sem ismertünk fel, de legalábbis nem vagyunk még képesek egyértelműen megfogalmazni. Többnyire a magunk számára sem, nemhogy a környezetünk irányába. Ám a testbeszédünk, a kisugárzásunk közvetíteti azt más emberek felé.

Kell a személyes kontaktus, a jelenlét, hogy ne csak olvasson bennünket a másik ember, hanem képes legyen olvasni is bennünk. Teljesen függetlenül attól, hogy milyen jellegű emberi kapcsolatról van szó. Ha kommunikáció, akkor szinte automatikusan a társadalmi, főként a munkahelyi interakcióinkra gondolunk, ami részben érthető is, hiszen napjaink jelentős részét munkával töltjük, a munkahelyünkön, a munkahelyi közösségben. Az ennek a helyzetnek megfelelő szerepben. De a szerep elvárta álarc mögött ott az igazi ember. A személyiség megnyilvánulásaként, a maga valóságában. A lelkével együtt, ami érez, vágyik, örül és elviseli a kudarcot, ha úgy alakul. Sok egyéb jellemzőjével együtt.

A szellem,  a test és a lélek hármasa együtt jellemzi az embert, de belőlük főként a szellem és – a fizikai jelenlét által – a test jelenik meg a mindennapi létezésben. A lélek van, hat, munkál, ám ritkán plakátoljuk ki, ami legbelül zajlik bennünk. Pedig ott van a lényegünk, ami mozgat, ha kell, s ami saját belső igényünkből is lecsendesül, ha az szolgálja a jobblétünket egy-egy élethelyzetben. Nem kell ehhez halálos vírus fenyegetés vagy háború sem. 

Talán éppen ez az oka annak, hogy jó ideje már mintha valamilyen erő távolítaná el egymástól az egyes embereket. Talán éppen ezt a befelé fordulást, az erre való igényt kívánja felkelteni-felerősíteni bennünk. Igaz, a kényszerítés eszközével, mint az intenzív vírus veszély idején történt ez: hiszen nem szabad döntésünk, hogy ne lássuk a családunk távol élő tagjait, az ismerőseinket, a barátainkat és a már majdnem barátainkat, a szeretteinket, a szerelmeinket. S hogy ne legyen módunk megélni legszebb érzéseinket, mert a másik ember fizikailag oly távol van tőlünk, s  mert nem is lehet a közelünkben. Ráadásul nem a saját önkorlátozásunk okán, hanem mert a társadalom szab kikerülhetetlen korlátokat közénk. 

Ne legyen félreértés: joggal teszi ezt! A saját életünk és más emberek életének védelmében történik, s ez így helyes. Amiről én beszélek most, az az egyes emberek lelki megélése, amely nagyon is meghatározza majd, hogyan fog kapcsolódni a tágabb környezetéhez azután. Nyilvánvalóan lesz azután. Ugyanakkor a jelenben, most és itt, erről is szól a vírus hatása. S meglehet: a közelünkben zajló rettenet, a háború is ezt üzeni. Sőt, meggyőződésem, hogy valójában erről is van szó. 

Számtalan figyelmeztetést kapott az emberiség évtizedeken át arra, hogy korlátozza azt a pusztító létet, amit a Föld forrásaival szemben elkövet. De az ember elbizakodott volt, s mintha nem lett volna veszélyérzete. Most akkor rákényszerül arra, hogy elgondolkodjon és mérlegre tegye: mi a fontos az életében.

A tiszta levegő, az egészséges víz és a legszélesebb körű összefogás az elemekkel szemben? Ezek ugyanis lételemei az emberiségnek. Már az ősember számára is azok voltak.

És a szeretet, a megértés, a tolerancia egymás iránt.

Mindezekből egyre kevesebb jutott, annyira átvette az irányítást a mindennapok felett az önzés és az agresszió. Korábban soha nem látott mértékben érvényesült “az ember embernek farkasa” gondolat. Ha valamitől beteggé válhatott az emberi lélek, akkor ettől biztosan. Egészen pontosan attól, hogy nem igazán tudta kiélni, kifejezni az érzéseit a másik ember iránt. Olyan durva, lelket pusztító viselkedési modellek váltak mindennapivá, főként a személyes életében, de persze nemcsak ott, hogy emberek egyetlen szó nélkül dobtak a kukába ismeretségeket, szakítottak meg szép reményű szeretet-kapcsolatokat, hogy a szerelmekről ne is beszéljünk most. Mindezek  valóságos armageddont jelenthettek az emberek számára, akik nem hideg számítással, egyáltalán nemcsak ésszel, de szívvel, lélekkel is élik az életüket. Mert ez is hozzátartozik az emberi léthez. Múlt időt használtam, de ez a jelenség még ma is létezik. Nagyon is jelen idő. A vírus és a háború hatására különösen.

Ezzel olyan érzelmeket kell elnyomnia az embernek, amelyek pedig mindig is az élete minőségét határozták meg számára. S az eltelt két évben ez is elveszett. Hiszen egy időszakban intézményesen megszűnt a személyes érintkezések lehetősége, a barátkozás, a lelki társak egymást segítése, miközben soha nem látott mértékben kell megküzdenie mindenkinek a hétköznapok minden egyes másodpercében az életért! Egyedül vagy társas magányban, mindegy is. A lényeg az, hogy kívül-belül bezárva, elszigetelve. Miközben az ember egyik, de a motivációs jellege miatt igen hatékony mentőöve éppen az immunrendszere csúcsra járatása lenne. Felfoghatjuk ezt a vírus extra büntetésének, amit egyénenként nem tudunk kivédeni, mert igenis felelősséggel tartozunk embertársaink iránt, s be kell tartanunk a szakemberek megszabta szabályokat. Ez evidens. Még akkor is, ha közben ismeretségek szakadnak meg, barátságok múlnak el visszhangtalanul, vagy éppenhogy nem is jönnek létre. Habár ha például az ilyen korlátos helyzet miatt egy barátság megszakad, akkor az nem is volt igazi barátság soha. De persze sokkal könnyebb ezt általánosságban leírni, mint a konkrét élethelyzetben kinek-kinek megélnie. 

Hogy vissza lehet-e szerezni ezeket majd azután, az bizony bizonytalan. Egyrészt hogyan lehetne visszaszerezni azt, ami már kiesett az életünkből, ami valahol útközben elveszett, s módunk sincs rá, hogy visszaforduljunk megkeresni az út szélén? Másrészt egy ilyen, közvetlenül az életet veszélyeztető helyzetből leszűrt tapasztalat, élmény, megélés, mint amilyen a világjárvány idején ért bennünket, biztos, hogy megváltoztatja az embert. Ahogy szakemberek fogalmaznak, beleég az emlékezetébe, helyet követel a személyiségében és meglehet: átírja az értékrendjét. Új emberré válik. Miért is maradnának változatlanok az érzelmei, amikor a lelke megremeg a csapások sorától, ami éri, s amit a legfontosabbnak hitt személyes kapcsolatai nélkül kell feldolgoznia? Túlélni könnyebb segítő kezekkel, mégha a segítség nem is materiális éppen, hanem “csupán” lelki jellegű. 

Az embernek a tudat kell, hogy nincs egyedül, s a remény, hogy lesznek még jobb idők, amikor majd szemébe nézhet szeretteinek, a neki fontos embereknek, az egész világnak akár. Amikor érezheti majd a szeretet áramlását a másik ember részéről. Mert az biztos, hogy az érzés, amit kisugárzunk magunkból embertársaink felé, nos, az nem hazudik. Az az igaz. S arra emlékezni fogunk. Ahogy a hiányára is.

Nyilván vannak és még lesznek is “háborús veszteségeink” ebben a helyzetben, és immár szó szerint értve is, ám ami a kommunikációt illeti, azt is gondolhatjuk: milyen szerencsések vagyunk, hogy ilyen tanulságos korban élünk.

Anna T. Kiss

Personal Branding Consultant, Author, Journalist
Member of the International Federation of Journalists

Megosztás: