(Ez az írásom eredetileg 2015. február 25-én jelent meg a blogomon.)
Mottó:
“Mennyivel bátrabb az ember az íróasztalánál! Aztán kimegy az emberek közé, és ott áll megfürödve.”
(Esterházy Péter)
Minden ember volt egyszer kisgyerek. Még az író is. Emlékei vannak családról, emberről, apáról, anyáról, életről, amelyek aztán végig ott bujkálnak a kezében az íráskor. Még akkor is, ha nagy író lett a kisgyerekből.
Eszterházy Péter soha nem szerette Márai Sándort. Tulajdonképpen mindegy is, hogy mit írt és hogyan. Bár ha megkérdezik, túl sok jót elemzőként sem tud mondani az írásairól. Talán a Napló valami. Ennyi. Édesanyja, a “keresztényúriközép”, büszke asszony nagyra tartotta Márait. Ettől kezdve az író sorsa meg volt pecsételte Esterházy Péter szemében. Meg sok más személy, jelenség is, ami a polgári tudatú édesanya számára érték, az inkább a lőrét kedvelő, alkoholistává vált “gróf úr” apa emlékezetében pedig istenség.
Furcsa hallgatni erről szemtől-szemben, fél méterre Esterházy Pétert. Látni a tekintetét, amikor bár a szája, arcizmai mosolyra rándulnak, de a szeme rezzenéstelen marad. Micsoda emlékek (is) lehetnek mögötte! József Attila érezhetett valahogy így, ilyen ellentmondásosan a szülei iránt, amikor A Dunánál című versében úgy fogalmaz:
“Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.”
Mintha tára mérlegen egyensúlyozna a költő, amikor anyja és apja valódi értékét veszi számba ebben a négy sorban. Hiszen ismerjük a család igaz történetét. Valami ilyesmit érzek Esterházynál, amikor a családi indíttatásáról beszél. Valójában sztorizásnak indul, de hamar kiderül: az olvasott, ám hideg, érzelemmentes mama és a magát a vesztesek közé soroló, lecsúszott, ám mégis valahol szerető apa közül az utóbbi hagyta a maradandóbb nyomot fia lelkében.
Esterházy Péter szerint apjához való jó viszonyát meghatározta, hogy egy szinten volt vele. Amit úgy kell érteni, hogy apja lecsúszottsága folytán, saját megítélése szerint is, a társadalom alsóbb rétegeiben létezett. A gyerek pedig helyzeténél fogva ugyanott. Hiszen az élet hierarchiájában mindig a gyerek áll a sor végén.
Ez esetben az apjával egy sorban.
Van ennek előnye is. Esterházy Péter vallja, hogy minden fiúgyermeknek kapnia kell valami útravalót az apjától, ami aztán elkíséri egy életen át. Maga is csodálkozik rajta, de el kell ismernie: ő is megkapta a sajátját apjától. Édesapja, születésénél fogva gróf Esterházy Mátyás, fiatal korában szeretett focizni. Gyakran beállt a többi gyerek közé, habár nem sok hasznát vették, mert nem volt túl ügyes a lába. Talán a “grófsága” imponált nekik, azért is vették be mindig a csapatba, ki tudja ma már. Mindenesetre az apának szép emlékei maradtak saját focista teljesítményéről. Ezért is volt olyan megható és különleges, amikor Esterházy Péter 12 éves korában egyszer azt mondta neki:
“Fiam, te jobban focizol, mint én valaha is.”
És ez egész életében megmaradt benne. Ez volt az üzenet, amit apja a batyujába kötött az élet nevű nagy úthoz. Az apai gondolat, ami csak az övé. Azon elgondolkodik néha, hogy vajon ő mondott-e már legalább egy olyan mondatot a fiainak, ami felér az ő apai örökségével? Amúgy amolyan “közepes fölé” apának tartja magát, de a gyerekei még nem nyilatkoztak felőle.
Az egész történet arról jutott eszébe, hogy megjelent második hangoskönyve, “Mi a bánat!” címmel. Esszéket, előadásokat olvas fel rajtuk a maga sajátos hangszínén és intonációjában, félreismerhetetlenül. Egyébként, azt mondja, élete egyik, még hátra lévő feladata is ezzel függ össze.
Mármint a hangoskönyvek készítésének tapasztalataival. Mert az úgy van, hogy ha az ember szerzőként hangoskönyvet készít, akkor föl kell olvasnia a szöveget egy stúdióban, sterilen, szépen, leállás nélkül. Az persze még a profi moderátoroknak sem megy mindig hibátlanul. Azt mondja, neki sikerülni szokott, mert ilyenkor nagyon koncentrál, csak azt nem tudja még, hogyan oldja meg, amikor az olvasás közben megkordul a gyomra. Persze tisztában van vele, ha ő hallja, akkor a hangmérnökök is hallják, s ami rosszabb: benne van a felvételben. Tehát le kell állni, végszavazni, beváltani. Ez is egy szakma, az alámondás, felolvasás. Na, persze, az író mégsem a hangjával dolgozik, hanem éppen hogy a fejével és az ujjaival. De a szájával biztosan nem. Nem is ez a problémája a hangoskönyvvel. Hanem a félelem, ami valahogy megakadályozza, hogy legalább ő leállítsa a felvételt a gyomor megkordulása után, mert az így is, úgy is be fog következni. Akkor meg minek dolgozzon fölöslegesen a szöveg tovább olvasásával, nem igaz? De nem mer szólni. Pedig mindig elhatározza, hogy most pedig megállítja a felvételt, ha belekordul a gyomra. Na ez az, amin még dolgoznia kell élete során.
Mennyivel bátrabb az ember az íróasztalánál, ugye?
Tüneményes egy ember.
