BLOG

BLOG

Nem kell elfogadnunk az élhetetlen életet!

Vannak az ember életében sorsfordító pillanatok. Ezeket persze többnyire egy hosszabb-rövidebb, feszültségekkel terhes időszak előzi meg. Kicsit talán ezért is, amikor “megvilágosodunk” egy helyzet megoldásában, az többszörös megkönnyebbülést hoz számunkra. S nagyon emlékezetes marad. Számomra az első ilyen nagy pillanat egy dal volt, amit a rádióban hallottam, s aztán soha többet nem ment ki a fejemből a szövege és a dallama. Most, hogy évtizedek távlatából véletlenül rátaláltam a videó megosztón erre a dalra, ugyanaz az érzés fogott el, mint annak idején, tizenegy-két éves koromban. Talán mert mostanában is nagy változásokat élek meg az életemben. Több szempontból is fordulóponthoz érkeztem. Persze ma már más jellegű és más súlyú élethelyzetről van szó, de ahogy megéli az ember, az nem más. Születünk, ahogy születünk. Egy bizonyos személyiséggel, jellemmel, jellemzőkkel, vérmérséklettel. Ez az évtizedek során sem változik. Ahogy a változáskezelés érzelmi, lelki kísérőjelenségei sem. Ahogy megéljük a rossz helyzeteket s ahogy végül megoldást találunk rájuk. Mert mindig van megoldás. Ez is magyarázata lehet a “déja vue” érzésnek, ami nagy változásokkor elfogja az embert. Velem is ez történt most. Akkor, amikor még nem voltam elég érett arra, hogy József Attila, Ady Endre és más nagy költőink verssoraiban találhattam volna meg a válaszokat kis életem nagy kérdéseire, ezek az egyszerű sorok  szolgáltatták számomra az üzenetet: igenis van remény! Nincs kilátástalan helyzet, nincs megoldhatatlan probléma és nem kell elfogadnunk az élhetetlen életet. Egy tizenegy-két éves gyereknek persze nincs sok választása, hiszen az életéről még nem ő dönt, de reményt, kitartást kaphat egy slágerszövegtől is. Sokszor jobban megérthetőek vagyunk egy egyszerű dalból, mint ezer óra beszédből. Ilyenek vagyunk mi, emberek.

Ha elfogy az erőnk, bármiből meríthetünk, ami segít. Isten és angyalai ezer úton üzennek a kétségbeesett embernek, hogy ne adja fel. Mert ha élő ember nem is, de az égiek figyelnek rá, ott vannak velünk a legfájdalmasabb pillanatokban is. Még ha ez néha csupán egy dalban testesül is meg.

Látom, rád talált egy fájó pillanat,
el is átkoznád a gyűlölt gondokat.
Sehol nincs egy jó barát, ki most rád vigyázna,
kivel szót is értenél.

Nézd az égbe nyúló kéklő ormokat,
olyan büszkén viseld nehéz sorsodat.
Egyszer majd az életed élheted örömben, 
mindent elfúj majd a szél.

Nézd a zöld réteket, feledd el a könnyeket, 
menj a boldog arcú emberek közé.
A sok bús tegnapot, jobb ha végleg elhagyod,
menj a fényt ígérő holnapok felé.

Hidd el én is őrzök rossz emlékeket,
s akit megbántottak oly lassan feled.
Mint a hulló csillagok bolyongok néha én,
de azt nem tudom, hová.

Hidd el rám is tőrnek fájó éjszakák,
sokszor érzem azt, hogy nem bírom tovább.
De jó lenne ilyenkor egy igaz jó barát,
aki nékem mondaná:

Nézd a zöld réteket, feledd el a könnyeket, 
menj a boldog arcú emberek közé.
A sok bús tegnapot, jobb ha végleg elhagyod,
menj a fényt ígérő holnapok felé.

A sok bús tegnapot, jobb ha végleg elhagyod,
menj a fényt ígérő holnapok felé.

(Soltész Rezső: Nézd a zöld réteket)

Persze, a slágerszövegek nem ígéretek a jövőre. Semmilyen biztosítékot nem adhatnak a remélt, örömteli változásra. Ezek a dalok a pillanatnak szólnak. Mindig annak pillanatnak amelyet éppen megélünk, s amelyet – meglehet – olyan nehéz túlélnünk. De vigaszt adhatnak a jelenben. Érdekes, hogy éppen mostanában jutott eszembe újra, noha megközelítőleg sincsenek olyan gondjaim, fájdalmaim, mint amikor először hallottam meg benne valami vigasz félét. Inkább azoknak szeretném a figyelmébe ajánlani, akik most egyedül ülnek otthonukban és nem tudják, nem érzik, vajon merre halad az életük. Mit hoz az új év? Hiszen bíztató sorokat nem lát, nem hall, nem olvas a média platformjain. Ennél jobban már nem is lehetne – képletesen – lefelé nyomni az amúgy is elesett, kétségbeesett ember fejét, mint teszi ezt mostanában a tömegkommunikáció. Hát, akkor legalább mi magunk emeljük fel a fejünket. S ha egy sláger egyszerű szövege a mankó ehhez, akkor legyen az. Hiszen hol lenne már az emberiség, ha a problémák elől kitért vagy ha elbujdosott volna a változások elől. Szétesett a világunk, ezt nem lehet nem beismerni. De az ember majd ezt is legyőzi. Egyenként, ahogy eddig is tette. Hiszen az életéért minden egyes ember maga felel. Hogy jól vagy rosszul éli-e, az csak rajta múlik. A gyerekek, az más. Az ő életük tőlünk, felnőttektől függ, nekünk kell vigyáznunk rá, hogy egy-egy rossz időszak ne törje darabokra minden álmukat. Legalább az álmukat ne! Búbánat helyett ez adjon erőt a mindennapokhoz. 

Himalája

Anna T. Kiss

Personal Branding Consultant, Author, Journalist
Member of the International Federation of Journalists

Megosztás: