BLOG

BLOG

Panoptikum

A panoptikum az a hely, amelyben, a régi és az új dolgainkat, helyzeteinket, személyes kapcsolatainkat nagy eséllyel, egyszerre, egyidőben élhetjük meg, mintha el sem múltak volna. Ez valami olyasmi, mintha mindez csakúgy jött volna a semmiből, csak úgy belépett volna az életünkbe, tartósan berendezkedett ott, hatott, majd egyszer csak eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Nem volt kezdet, s ebből következően, valószínűleg, nem lesz vég sem. Legalábbis ez az érzetünk az ilyen helyzettel kapcsolatban. De ez ugye lehetetlen, gondolnánk, hogy emberek, akik időben egymástól sok évi különbséggel voltak életünk részei, most mégis egymással párhuzamosan hassanak ránk. Főként, ha olyan emberekről vagy helyzetekről van szó, amelyek a maguk idején is terhünkre voltak, ezért kiléptünk belőlük. Vagy éppen ellenkezőleg: egy-egy ilyen helyzet vagy személy lépett ki belőlünk. S bár akkor talán fájt, ma már elégedettséggel gondolunk rá: milyen jó is, hogy így történt. Hogy vége lett. Hogy általa felszabadultunk egy nyomás alól. 

Hogy szabadokká váltunk.

S most, tessék, mind-mind itt vannak egy rakáson, és mi úgy érezzük: megfulladunk tőlük.

A csillagbölcselethez értők úgy jellemzik ezt az időszakot, hogy az embernek elkerülhetetlenül szembe kell néznie a múlt árnyaival, a jelen problémáival, és saját jól felfogott érdekében meg kell oldania mindeddig feloldhatatlanul ismételt viselkedési mintákat, amelyek akadályoznak a tovább lépésben, ami egyben a kiteljesedettebb, boldogabb életet is jelenthetné számunkra.

Történelmi időket élünk, amennyiben az emberiség nagy paradigmaváltása zajlik éppen, s mi olyan szerencsések vagyunk, hogy ezáltal egyénenként is különlegesen nagy esélyt kaptunk a felemelkedésre, a szintlépésre az életünkben. Hogy egyéni, több száz éves sorsköröket zárhatunk le. Nagyon leegyszerűsítve úgy mondanám, hogy esélyt kapunk egy minőségibb életre. Egyébként eddig is részünk lehetett volna benne, csak túl kényelmes volt a megszokott keretek között, kiszámíthatóan létezni, minthogy kockáztassunk és ledöntsük magunk elől a saját magunk alkotta korlátokat, s szabadon szárnyaljunk. Azok az árnyékok, amelyekről az imént szó volt, éppen azért hathatnak az életünkre a mai napig, főként az elhibázott viselkedési mintáink formájában, mert mindeddig feldolgozatlanok maradtak a számunkra. A szőnyeg alá söpörtük őket, csakhogy ne kelljen konfrontálódnunk “velük” még a bensőnkben sem. Inkább elraktároztuk magunkban, mint megannyi feldolgozatlan kudarcot, s szépen belepakolva a kisebb-nagyobb batyuinkba, cipeljük a vállunkon egy életen át. És persze ez a “batyu” az évek számának növekedésével együtt egyre nagyobb terhet jelent számunkra. Nehéz és akadályoz a szabad mozgásban.

Elizabeth Gilbert, a híres, amerikai írónő ezt úgy fogalmazta meg az “Ízek, imák, szerelmek” című, nagy sikerű könyvében, hogy egyszer már le kell tennünk ezt a batyut, s egyenként, szépen, komótosan kipakolnunk onnan ezeket a fájdalmakat, kudarcokat, kielégületlenségeket, haragokat és bánatokat, hogy végre szembenézzünk velük, majd elengedjük őket magunkból “Isten hírével”, ahogy a népi mondás tartja. S immár terhek nélkül menjünk tovább az utunkon.

Ez nagyon jól hangzik, de egyáltalán nem könnyű megtenni.

Nem régen sorozatot indítottam a YouTube csatornámon “Márkás beszélgetések Kiss T. Annával” címmel, amelyben fél-egy órás beszélgetésekben vesszük sorra egy-egy ember életének színtereit, sikereit és nehézségeit. Nagyon érdekes, hogy a valójában 30 percesre tervezett beszélgetések közül csak elvétve akadt egy vagy kettő, amelyik nagyjából tartotta ezt az időt. A legtöbb beszélgetőtársammal majdnem egy órát beszélgettünk, mert a legfelületesebbnek gondolt kérdés is olyan mélységeket tárt fel, amelyeknél egyszerűen meg kellett állni, nem lehetett szó nélkül átlépni felettük.

Volt például egy beszélgetőtársam, egy huszonéves lány, aki egészen a Föld másik feléig rohant, csak hogy megszabaduljon végre ezektől az Elizabeth Gilbert – féle terhektől, s a múlt árnyai (nehezékei) nélkül élhesse tovább az életét. Szabad döntése volt, hogy elmenjen, s annyi időt töltsön ezen a speciális “úton” amennyi kell ahhoz, hogy a terheitől megszabadulva térjen majd haza. Két hónap sem volt elég, hogy kisöpörje akárcsak a gondolatai közül az elmúlt öt év kapcsolati, jórészt párkapcsolati kudarcélményeit. Aztán jött és győzőtt a világjárvány, amikor már nem a saját akaratán múlott, hogy marad-e a dzsungel mélyén, az idegen világban, vagy pedig végre hazatér a szerettei körébe, a biztonságba. Két hét teljes bizonytalanság következett a világtól elzártan, amíg megérkezett a hír, hogy egy repülőgép csak rá vár, hogy hazahozza a távolból. És ez a két hét hozta meg az áttörést. El kellett engednie az önálló döntéshez való ragaszkodás megingathatatlannak hitt dogmáját. S egyszerre mintha mázsás súlyok estek volna le a válláról! Könnyen és részben új emberként szállt fel arra a katonai repülőgépre, ami – milyen érdekes – jellegéből következően maga is csak egyszeri esély lehetett civilek megmentésére, s csak ilyen nagy léptékű veszély elhárítása érdekében, mint egy halálos vírus.

Alighanem az hatott, hogy az adott helyzetben el kellett engednie a maga elé emelt korlátokat, s ha átmenetileg is, de át kellett adnia az irányítást egy külső körülménynek, mint amilyen egy világjárvány. Egy ellenőrizhetetlen erőnek. Nevezzük itt egyszerűen a körülmények kényszerének.

A mindennapi életünkben általában azonban, sajnos, nem vagyunk olyan szerencsések, hogy külső segítséget kapjunk. Senki nem veszi le a vállunkról a felelősséget a saját életünk iránt. Azt a bizonyos kezdő lökést is magunk vagyunk kénytelenek megadni önmagunknak, ami kibillent bennünket az állandóságunkból, hogy aztán kiderüljön: képesek vagyunk megállni a lábunkon a látszólag bizonytalan talajon is.

Minden távoli, szokatlan és bizonytalan történés csak egy képzelt kép az elménkben, ami arra befolyásol, hogy a járt utat a járatlanért el ne hagyjuk, hiszen ki tudja, milyen veszélyek várhatnak ott ránk. Miközben lehet, hogy éppen most porlad el a lábunk alatt a stabilnak hitt talaj, és hullunk a semmibe. Képletesen szólva, természetesen. És nem is kell ehhez sok. Többnyire elég egy árny megjelenése, egy emlék, egy felbukkanó régi ismerős kiváltotta érzés, hogy kicsússzon a lábunk alól a talaj.

Hát még, ha régi árnyak garmadája jelentkezik be az életünkbe újra, szinte egyszerre.

Most ezt az időszakot éljük. Ha nehéz is, ha nem akarjuk is, ha ellenállnánk is neki, de a folyamat zajlik velünk, s mi nem tehetünk ellene semmit. Illetve dehogynem! Egy valamit biztosan: most nem engedjük, hogy ugyanazok az emberek, ugyanazok a helyzetet, ugyanúgy lehúzzanak a mélybe, eltérítsenek a kijelölt utunktól és a célunktól, amiért végre lábra álltunk.

Egyetlen cél sem lehet kevesebb, mint hogy magunk alkossunk önmagunknak egy új életet, új keretek között, új, boldogítóbb viselkedési mintákkal. Nem egy homályos panoptikumban, hanem a szabad, éltető levegőn, tiszta fényben. És ha kell, magányosan. Nem másokba kapaszkodva, függőségben, kiszolgáltatottan, hanem akár egyedül, de biztosan!

Ha ezt elérjük, ez lesz az a pont, amikor akárhány régi árny jelentkezik is be az életünkbe, észre sem vesszük. Amúgy is csak káprázatok csupán, nincs testük, sem lelkük számunkra, ahogy nem léteznek már ők maguk sem.

Szabadok vagyunk.

Anna T. Kiss

Personal Branding Consultant, Author, Journalist
Member of the International Federation of Journalists

Megosztás: