Mint egy sóhaj ebben az anyagba csomagolt illúzióban, ami az életünk itt a Földön – ennyi csak a felismerés a magányról. Ez az, ami miatt elhagy az ember más embereket, emlékeket, hajdanvolt nagy érzelmeket. Karácsony előtt különösen szomorú megélés ez sok ember számára.  

Az érzéseinket nem lehet becsapni. Nem lehet kisminkelni, mint az arcunkat, amire műszempillát teszünk, műajkat varázsolunk és simára vasalt arcbőrt. Mint az egyenesre főnözött hajat, vagy éppen ellenkezőleg: a túlgöndörített fürtöket, amikkel éppen olyanok leszünk, mint a kor divatja szerint mindenki más. A “mintha éppen kinőtt volna” műborostát a férfi állon, minden év mind a 365 napján, amíg a világ és még három nap.

“Mintha” világot teremtett az ember a bolygóján és a  saját életében, mintha a valóság nem lenne elég jó neki. S ennek az illuzórikus világnak először éppen az emberi kapcsolatok estek áldozatul.

Váci Mihály: Valami nincs sehol című versében így írja le ezt az állapotot:

“Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,

valamit mindennap elmulasztunk.

Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,

s valamit minden tettben elmulasztunk.”

Pedig ez az állapot lett az életünk, s velük az élőlényeké, akik ragaszkodnak hozzánk: hisznek bennünk, rendületlenül követnek bennünket, ha kell, egy életen át. Amíg az életük engedi. Mint az az alig pár kilós kis kutya, aki már egy órája kitartóan fekszik ott, a lépcsősor közepén, s szemléli az alatta lévő világot. Időnként emberi óriások átlépnek rajta, rutinszerűen kikerülik, de senki nem szól hozzá. Egy “darab” az embert körülvevő világban, ami nem számít, csak ha éppen kell valamire. Pedig ez a kis lény is él, lélegzik,  érez, mégha soha nem is szólnak hozzá csupán önmagáért, szeretetből. Olyan okos, kedves, telve szeretettel és rajongással az ember iránt, aki megszelídítette! De mintha ez nem igazán lenne kölcsönös, pedig ez a kis élet, aki itt fekszik, pici gomb szemével néz, tekintetében az értelemmel és a magánnyal, ugyanúgy vágyja a szeretetet, mint minden más, aki él.

Mennyi ember, s ő mégis milyen egyedül van ott, a lépcsőn!

Egy órája nézem a sarokból, várakozó egyedüllétemben, s azon gondolkodom, hogy vajon ez a kis állat az okos fejével, négy kis tappancsával, nos, vajon ő is érti, mi történik vele, körülötte? Vajon felfogja, hogy ő itt és most milyen magányos, elhagyatott, mellékes lény még a kétlábú “Istene” számára is? Az óriás Isten számára, akit tekintetével sem tud befogni, úgy magasodik fölé, ha mégis közeledik. Gondol-e arra, hogy valahol mégiscsak szereti ez az ember, ha egyszer odavitte magával, ha most nem is adja látványos jeleit neki, mert figyelme éppen másfelé vonzza, de azért tudja, hogy ott van? Mint most, amikor mellé telepedik egy pillanatra, s a megnyugtató hangjával és a tekintetével azt kérdezi: biztosan minden rendben van?

Hiszen mindenki a teljességét keresi a földi létében, akárhány lába is legyen.

Ismerősöm mondja, hogy nem érti, miért hidegült el tőle a párja, hiszen minden olyan rendben volt több, mint egy évtizede már. Az együtt töltött idő csak úgy röpült. Közös munka, alkotó örömök, gyerek, ragyogó hely és idő, tele napfénnyel. Azt hitte, ez örökké tart, akkora egymásra találás volt az övék.  Az egész eddigi felnőtt élete. S egyszerre csak bejelenti a másik: olyan nagyon magányos mellette, hogy menni akar! Vajon mekkora magánynak kell lennie ennek, hogy végül már bármit elfogadna helyette, csak kiléphessen végre belőle? Társas magány. Amikor azt hiszi az ember, elég, ha “jelen van” a másik életében, netán időnként “jelzi magát” számára, hiszen amúgy minden rendben van. Biztos, hogy rendben van? És ha nem? És ha ez nem elég ahhoz, hogy a másik is boldog legyen ebben a kapcsolatban? Egyáltalán kapcsolat az, ha csak “jelzi magát” a másik valaki életében, de  semmilyen közös élményt nem él már meg vele? Akár egy közös  munka pár óráját. És ez nem egy közös cégen, projekten vagy lakhelyen múlik. Hiszen lám, élhetsz évtizedeken át ugyanazzal az emberrel, mégis magányos melletted. Éppen mert már nem együtt élsz vele, legfeljebb csak mellette. Csak együtt laktok.

Együtt lenni valakivel, a szó valódi értelmében, nem földrajzi és nem is időbeli kérdés.

De ha mindig csak kikerüljük a másikat, ha soha nem nézünk a szemébe, nem érintjük az arcát a tekintetünkkel, s nem vágyunk mi magunk is a másik tekintetére, nos, akkor hogyan élhetnénk meg a vele együtt való teljességünket? Teljesnek tekinthető-e az életünk e nélkül? Hogy nem beszélnek velünk például. Hogy örökké bennünk marad a szó, mert nincs alkalom megosztani a másikkal. Mi marad egy kapcsolatból, ha már nem érezzük, hogy fontosak vagyunk egymás számára? Ha nem éreztetjük egymással, hogy azért szeretjük a másikat, ha most éppen nem is tudunk megállni mellette egy simogatásra,  mert éppen nincs rá időnk. De valahogy soha sincs rá időnk! Ahogy arra sem, hogy legalább egyszer-egyszer, egy-egy pillanatra elfogjuk a másik tekintetét. Hogy egy mosolyt villanthassunk rá anélkül, hogy az óránkra is néznénk. Hogy átérezzük és éreztessük vele is: nemcsak tudunk róla, hanem  legalább gondolatban vele is vagyunk, akkor is, ha éppen más vágyainkat éljük. Például elejtjük azt az óriási mamutot, megváltjuk a világot nagy álmainkkal, vagy a napi mókuskeréktől elfáradva, éppen csak elnyúlunk a kanapén. Talán éppen úgy, ahogy ez a kis kutya teszi itt most a lépcsőn.

Mert azért mi, legbelül, tudjuk, hogy lélekben, gondolatban, álmainkban vele is vagyunk, akit szeretünk, mert fontos nekünk.

Szeretni sokféleképpen lehet. Szeretet az is, amit érzünk, ha egy jó megállapodást kötünk, s örömteli várakozással tekintünk a közös eredmények elé. Mégis, lehet, hogy az igazán értékes életünkben az a haszon, amit jóérzésben könyvelhetünk el. A másik lényt szeretettel körülvenni: a legdrágább “valuta”, ami létezik. A szeretet biztosan minden ajtót megnyit ember és ember között. Ezt a “nyelvet” beszélik a négylábú kis tulajdonaink, akik kiszolgáltatottak nekünk, fizikailag és érzelmileg is függenek tőlünk, de a szeretetünkkel és a figyelmünkkel elfeledtethetjük velük a legnagyobb fájdalmaikat  és hiányaikat is. Mint neki ott a lépcsőn, amikor hosszú-hosszú várakozás után, végre, egy-két percre legalább, odatelepedett mellé a gazdája, tekintetével megsimogatta és szólt hozzá egy pár kedves szót. Végre csak hozzá, nem a nyüzsgő világhoz körülöttük.

Egy szeretetteljes hang, egy mosoly, néha egy szemvillanás megválthatja az egész világunkat. Akárhány lábon is létezünk ebben az érzéketlen, nagy közös illúzióban, amit életnek nevezünk.