Azokban a percekben éppen elérzékenyülve hallgattuk a házasuló fiatalok, Anikó és Zsolt fogadalmát, és nem sokkal később, alig elhelyezkedtünk az esküvői vacsorán – visszakapcsolva némított telefonjainkat –kétségbeesett, zokogó üzenetek sora érkezett Emíliától: – Zoli elmerült. Elnyelte a tenger. Mit csináljak? Mi lesz velünk? Mi lesz velem?

Azóta búcsúzom… Igaz, időközben talán akaratlanul is megtanultam vinni a terhet, együtt élni a hiány semmihez sem fogható fájdalmával, a mérhetetlen igazságtalansággal, amikor felborul az égi rend, és anya, apa áll a gyermek sírjánál. Mostanában azért mind gyakrabban gondolok mosolyt idéző emlékeinkre is. Nagy-sokára mintha képes lennék elfogadni, hogy a fiunkkal töltött huszonhat évet ajándékba kaptuk, és valami állandó, halk késztetésre azt is, hogy számomra az irodalom, a versek világában való kiteljesedés is a felmérhetetlen veszteség hozadéka – valami égi ajándék –, Zoli páratlan szellemi hagyatéka. Érzem, hogy megrendítően is szép üzenetét továbbítanom kell az embereknek: azt, hogy szeretni jöttünk és élnünk csak e célért érdemes.

– A bátorság a kiválók erénye – simogatom könnyeimen át, megtört szívvel, mégis valami különös, büszke örömmel, lassan-lassan engedő szorítással a szívemben Zoli életmentő emlékérmének feliratát, az örök relikviát. A fel-felszakadó miértekre azonban nem érkeznek a válaszok. Így hát kapaszkodom az emlékekbe, amelyeket őriznem kell, és kitartóan várom a biztató jeleket, amelyeket ma már – visszanézve is – néha értek. Sikerül megfejtenem némelyik kódot. A visszatérő emlékek, álmok legtöbbször üzenetet hoznak, ahogy a visszatérő találkozások és az olvasmányélmények is. Tanítanak, figyelmeztetnek, bátorítanak, emlékeztetnek. A boldogságkutató és az asztrofizikus is.

 „Azért a víz az úr…”

Visszatérő emlékezéseim egyike éppen a vízhez, az úszáshoz kötődik. Nekem ugyanis az úszás-adta különleges élményről pusztán sejtéseim vannak. Soha nem tanultam meg úszni, de ámulattal, és reszkető izgalommal figyeltem, ahogy a gyermekeim, már óvodás korukban, átszellemült arccal, boldogan szelték az uszoda, később a Rába, a Duna, végül, varázslatos álmuk megvalósulásakor a tenger hullámait.

Hogy soha nem tanultam meg úszni, talán azért történhetett, mert félelmetes nyomot hagyott bennem első találkozásom a sebesen áramló folyóval. Úgy hat-hét éves lehettem, amikor apukám − aki egyébként közel nyolcvan évesen is kiválóan úszott − magával vitt a folyóhoz.

Ahogy úszott − miközben én a hátába kapaszkodtam − a túlpartra érkezés előtti pillanatban, váratlanul, sebesen keringeni kezdtünk egy félelmetesen kavargó, sötét örvényben. Néhány pillanatig hiányzott csak a papa védelme, a rémület sem tartott tovább lélegzetvételnyi időnél, már partot is értünk. Ám azután engem soha többé, senki sem tudott rávenni, hogy úszni próbálkozzam. Csakis úgy voltam hajlandó mély vízbe menni, ha közben érezhettem talpam alatt a szilárd talajt, és biztos kézzel kapaszkodhattam valamibe. Talán ezért van, hogy én a tengert és a folyókat is inkább csak nézni szerettem mindig. Ülni a parton, hallgatni a csendet, a víz dalát, nézni a hullámok ringatózását, csendben csodálni, ahogy a végtelen ég a vízre hajol, várni, ahogy az azúrkék horizonton szikrázóan előbújik a nap, vagy a parton ülve búcsúztatni a bíbor palástban eltűnő, sejtelmes csodát.

Jó volt becsukott szemmel remélni, hogy az örök körforgás a Végtelen titkát rejtegeti, vágyni, hogy a titok talán mégis feltárul egyszer. Hálás vagyok, hogy megélhettem ezeket a pillanatokat. Különös kegyelem, hogy ma már hálás vagyok azért is, hogy fiam áldozhatott megfejthetetlen titkokat rejtő szerelmének, a varázslatos tengernek, élete utolsó pillanatáig − hogy azután áldozatul örökre magához emelje őt. Bár megtudhatnám, mit érzett „akkor”! Bár jönne egy álombéli üzenet legalább, hogy boldog volt abban az utolsó, végzetes pillanatban is! Nem akarok, nem tudok arra gondolni, hogy szenvedett. Arra akarok gondolni – és szerencsére, ma, sok év múltán már tudok is − és ezt is köszönöm a Teremtőnek, s ha önámítás is, esengve kérem, hagyja meg mégis így hitemet− hogy a fiam boldog volt abban az utolsó, végzetes pillanatban is. Végtelenül boldog.

– Mik vagyunk mi Neked, Uram? – kérdezem néha, de nincs felelet. Megköszönöm mégis alázattal egész fájdalmas létemet: könyörgök, imádkozom: szeress, Nagy Úr, de ne az én testemet, a tűnő anyagot szeresd, amely semmit sem ér. Szeresd, akiket szerelemben hívtam életre, akik közül egyikük talán már a tökéletes létben, hozzád közel bolyong, vagy úszik feléd a mindenség végtelen áradatában. Imádkozom hozzád, Uram. Vajon meghallod-e a mindenségben esengő imáimat? Kitartóan imádkozom, mi mást tehetnék e titokzatos rejtelemben? Hiszem, hogy mégis, ezzel is, tehetek valamit Istenért, emberért, szeretteimért, magamért, fájdalmas-szép létünkért, a fiam emlékéért.

Talán jó úton járok akkor is, ha néha esengő imáimon kívül semmi egyébre nincs erőm…