A Szent László-forrás nevet az emlékállítás után kezdték el használni. Az avatásra 1939. augusztus 6-án került sor.
Emlékszem, milyen boldogok és büszkék voltunk, amikor már magunk mehettünk ide vízért, és kerékpárral, de néha gyalogosan is, hazahoztuk a gyönyörű környezetben fakadt „szent vizet”, amiből gyakran került a mezőkön nagy melegben dolgozóknak, de a ház körül élő állatokat sem hagyták ki az itatásból. Emlékszem, a kis madáritatókat is megtöltöttük néha ezzel a vízzel. Mindenki hitt a víz mágikus, gyógyító erejében is. Talán ezért lehet, hogy én a mai napig szinte csak tiszte vizet iszom.
Gyakran hallom szüleim tanításait azokból az időkből, amikor még bőven volt víz, nem fenyegette bolygónkat vízhiány, és más katasztrofális természeti veszély sem. Ma azonban különösen aktuálisak ezek. Talán a régi idők bölcsességeit biztosabban kellett volna őrizni, átmenteni, példaként állítani az újabb nemzedékek elé az emberek múltbéli, értékes megfigyeléseit, takarékos életmódjukat veszélyekkel teli korunkban.
Gyermekeink is mélyen természetkedvelőkké váltak, és hamar megismerték ezt a csodálatos helyet. Büszkén kerékpároztak később, nyaralásuk idején a Szent Kúthoz, néha csak azért a számukra oly ritka élményért, hogy a tenyerükből ihassák a forrásvizet – ahogy mosolyogva emlegették néha – akár a madarak.
*
Játék közben mi, az utca gyerekei mindenféle mókás dolgot kitaláltunk. Fáradhatatlanul játszottunk, amíg a ház előtt sorra nem szólították a szülők a gyerekeiket, hogy kész az ebéd, vagy éppen iskolába kell menni a nagyobbaknak. Akkoriban ugyanis hol délelőtt, hol délután jártak iskolába a gyerekek, még szombaton is.
Értékes kincs volt a víz is akkoriban, nem lehetett csak úgy elpazarolni. Azért nyáridőben, ha kánikula volt, mindig akadt pancsolási lehetőség, annak ellenére is, hogy a szüleink felügyelete nélkül nem mehettünk a folyóhoz, amely egészen közel, a kertünk végén elterülő tisztáson túl, néhány száz méterre kanyargott hívogatóan.
„A folyó kék csíkja” – írtam egy régi fogalmazásomban, ahogy lassan-lassan – Laci bácsi, a tanítónk nagy örömére is, egyre meglepőbb képi világgal meséltem fogalmazásaimban a faluról, a tájról és az ott élő emberek életéről, jellemükről is.
Nincs olyan élményfürdő, amelynek olyan hívogató illata, simogató, andalító, szelíd hullámai lennének, mint amivel a Rába folyó kényeztetett minket, ha nagyritkán strandolni mehettünk egyre többet dolgozó szüleinkkel.
Mesélték, hogy az ő fiatalságuk idején a főváros és a vidéki nagyvárosok lakói által is ismert és közkedvelt nyaraló- és kirándulóhely volt a falu. Egy itt élő költő, Kocsis László írt erről számtalan, szép természetes hangú és hangulatú verset, akinek munkásságát szintén Ács László tanár úr méltatta, és gyűjtötte élete végéig rendkívül önzetlen helytörténeti kutatómunkája során. Publikációi számtalan honismereti és helytörténeti írásával együtt rendszeresen jelentek meg a Vas Megyei Honismereti és Helytörténeti Mozgalom által kiadott és más tudományos folyóiratokban, valamint a megyei napilapokban is, amelyek közül néhányat, saját kézírásával dedikálva elküldött nekem is. Közülük is a legkedvesebbek egyike a falu ismert, talán egyetlen költőjének bemutatásáról szóló – A szelíd költő (Kocsis László élete és költészete) – című monográfiája, amivel szintén megajándékozott. Gyöngybetűivel írt, kedves sorait a szívemben is őrzöm: „Valinak, egykori kedves kis tanítványomnak – emlékezve a hajdan volt boldog napokra – sok szeretettel. Rábagyarmat, 2006. április 7.”
