Mottó:

"Szavakká szeretném varázsolni létemet és szeretteimét is, meghaladva az emberidőt." 
(Gősi Vali: Emlékkönyv, Beszélgetés Istennel)

Olvasson bele

Gősi Vali: Emlékkönyv – Fényre ébredések/ A tündérmesék valósága

… Az úgy volt – próbálok reménykedve, az izgalomtól elálmosodva emlékezni a félhomályban, mintha csak gyónnék titokban a Jézuskának, kapaszkodva édesapám nyugalmat és biztonságot árasztó lényébe – hogy még a vízkereszt ünnepe előtt, amikor a hagyományok szerint végre már nem volt tilos megkóstolni és leszedni, kicsit megdézsmáltuk a karácsonyfára aggatott mennyei csemegét, a szaloncukrot. Talán megláthatta a Jézuska? Azt mesélték, hogy ő mindig, mindent lát.

Ebben a huncutságban azonban még Marika, a komoly nagylány nővérkém is részt vett, aki rövidebb időkig alkalomadtán a dajkám is volt. Úgy vigyázott rám, mint a szeme fényére. Azt mesélte, nem is volt olyan könnyű dolga velem; öntörvényű, csintalan, örökmozgó kislány voltam, de nagyon szeretni való – meséli ma is gyakran.  Imádta a göndör, szőke fürtjeimet fésülgetni, és szeretett szép ruhákba öltöztetni.

A papa is cinkosunk lett, ezúttal is, mint annyi mindenben. Micsoda boldogság volt bebújni zimankós télidőben a hatalmas, dupla szülői ágyba! Hajnalonta, a szüleink ágya mellett álló éjjeliszekrényre állított, hűvösen simogató fenyőillatban kicsit még lustálkodtunk, aztán nagy titokban, áhítattal bontottunk ki néhányat a szaloncukrokból. Azután az ezüstpapírokat óvatosan visszacsomagoltuk, olyan ügyesen, mintha kitöltené azokat eredeti tartalmuk. Egy napon a mama észrevett valamit. Villanásnyi különös gyanakvással az arcán és a szemében megérintett egyet a hópelyheket jelképező vattapamacsok közé, jól elbújtatott szaloncukrokból. Majd egy másikat és egy harmadikat.

Az óvatos érintésre meglibbenő, összegyűrődő ezüstpapírok üresen árválkodtak. A mama percekig mozdulatlanul, döbbenten állt, sápadt-fehéren a hajnali fényben, akár odakint a hóval borított fák, vagy mint egy szárnya-törött angyal – és halkan sírni kezdett.

Némán és rémülten bújtunk össze a melengető ágy és a papa védelmét keresve, aki lassan odalépett hozzá és hosszan átölelte őt. Máris szent volt a béke.

Később egyszer, még karácsony előtt újra megdézsmáltuk a szaloncukrot. A mama, mint utóbb kiderült, idejében megrendelte a helyi kisboltban, hogy ne kelljen érte a városba utazni, és a hatalmas, háromajtós szekrény tetejének egyik mélyedésébe rejtette, néhány régebbi Nők Lapjával betakarva.

Mi, az utca összes gyerekével éppen boldogan tapostuk a havat, pirosló orral görgettük a hóembereket sorra, minden ház elé egyet. Micsoda telek voltak! Magasabb hó-falak közt bolyongtunk néha apró kísértetekként, mint amilyenek magunk voltunk. Aztán, ha megszimatoltuk a sült krumpli és a zsírosbödön aljáról összekapart töpörtyűkrém illatát, rohantunk a házba, hogy átmelegedjünk a következő hó-csatáig és csillapítsuk féktelen étvágyunkat. A házban azonban akkor nem volt éppen senki. Így történt, hogy a várakozásban, az unalmas, téli délutánon – valami láthatatlan kisördögök késztetésére – fürkészni kezdtünk a szekrények mélyén és a tetejükön is, minden zugban, ahol addig soha nem kutattunk. Nem is eredménytelenül: egyszer csak feltárult a nagy rejtelem, ott volt a szemünk előtt az a titokzatos, jó illatú, óriási papírdoboz.

Olyan súlyos volt, hogy a konyhaszékről fölnyújtózva ketten is alig tudtuk megemelni. Lassan, óvatosan végül sikerült kinyitnunk. Ámulva néztük a sorba rendezett, ezüstfehérbe csomagolt cukorcsodákat, amelyekkel azelőtt így még soha sem találkoztunk, csak akkor, amikor már a karácsonyfán díszelegtek.

Hogy kerül ez ide? Hát akkor mégsem a Jézuska hozza? – néztem csalódottan Marikára, majd könnyek között elmajszoltam egyet a legközelebbi, csábító sorból. Aztán még egyet. Másnap is és harmadnap is, ugyanígy. El is felejtettük, hogy addig dézsmáltuk a doboz tartalmát, míg időközben az teljesen kiürült. És azon a karácsonyestén a mama megint sírt, még szomorúbban, mint máskor, és talán hangosabban is.

A karácsonyfán dió és vattapamacsok árválkodtak, mi lehajtott fejjel, szepegve álltuk körbe, úgy szorítva egymás kezét, mintha soha nem akarnánk elengedni.

Akkor a papa halkan énekelni kezdett.„Fel nagy örömre, ma született…” – és szép mosolyával biztatóan nézett ránk. Suttogva énekeltünk vele, és láss csodát: a mama is csatlakozott. Marikával hamarosan már ott ültünk a papa térdén, mama keze a papa vállán nyugodott, és mindannyian énekeltünk, ahogy a legtöbb karácsony estén. Ez volt egyik legemlékezetesebb karácsonyunk.

A Jézuskát azonban ezután már hiába vártuk. Úgy mesélte a mama, hogy rengeteg a dolga, nagyon elfárad mindig, ha karácsonykor útra kél, hiába segítenek a szorgos kis angyalok, szükség van az anyukák, a nagymamák segítségére is. Ez persze azután történt, hogy abban az évben, karácsony-este – mert hozzánk mindig az ünnep első napján érkezett a Jézuska, a szenteste a várakozás és a böjt ideje volt még – gyér fényre és halk, suttogó hangokra ébredtem éjszaka. A fény a konyha felől érkezett, mint oly sokszor, ha a mama késő este is dolgozott, sütött-főzött ott, mert a nappal ilyenkor kevés volt az ünnepi készülődéshez. Ezúttal is így gondoltam, hiszen mindenki más aludt. Csak úgy mezítláb odaosontam, és a látványtól előbb halkan, majd hangosan zokogni kezdtem. A karácsonyfa, amit másnap reggelre vártunk, ott állt a konyhaasztalon, félig feldíszítve az oly kedves, mindig ugyanolyan díszekkel: vattapamacsokkal és szaloncukorral, cérnára fűzött, fahéj illatú, apró aszalt gyümölcsökkel, csokoládé és cukorka kisimított, fénylő ezüstpapírjaiba csomagolt dióval.

Akkor már hiába próbált a mama és a félhomályban éppen felismert szomszéd nagylány, Erika is ölelve vigasztalni, hogy elesett a Jézuska az udvaron, megbotlott az építkezéshez ott tárolt gerendában, ezért kell újra díszíteni a fát, mert hát annyi helyen várják még a gyerekek, és neki fájós lábbal is mennie kellett.

A tündérmesék valósága azonban ezután halványulni kezdett.

Megosztás:

Olvasson bele a könyvbe

Gősi Vali: Emlékkönyv – Fényre ébredések / Így volt

Varázslatos volt, ahogy lassan megismertem a környezetemben lévő növények, állatok, a természet milliónyi titkát, a velük való törődés fontosságát, az erdők, mezők, folyók kincseit, amelyekből a takarékos életmód mellett egészen rendkívüli, finom ételek készültek.

Gősi Vali: Emlékkönyv – Fényre ébredések/ Így éltem ott

Emlékszem, állandó vágyat éreztem a számomra ünnepi órák ismétlődésére, amikor mind együtt lehettünk, legalább esténként.

Gősi Vali: Emlékkönyv Így éltem ott / Karácsonyillat

Egy napon – már későre járt – Gyuri bácsi kedvesen figyelmeztetett, hogy indulnom kéne a tejeskannával hazafelé, mert lassan besötétedik, és aggódnak majd a szüleim, ha túl későn érkezem, és lehet, hogy a vacsorához, a sült krumpli mellé várják már a tejet is.

Gősi Vali: Emlékkönyv – Fényre ébredések/ A tündérmesék valósága

… Az úgy volt – próbálok reménykedve, az izgalomtól elálmosodva emlékezni a félhomályban, mintha csak gyónnék titokban a Jézuskának, kapaszkodva édesapám nyugalmat és biztonságot árasztó lényébe – hogy még a vízkereszt ünnepe előtt, amikor a hagyományok szerint végre már nem volt tilos megkóstolni és leszedni, kicsit megdézsmáltuk a karácsonyfára aggatott mennyei csemegét, a szaloncukrot.

Gősi Vali: Emlékkönyv – Fényre ébredések/ A szelíd költő

A Szent László-forrás nevet az emlékállítás után kezdték el használni. Az avatásra 1939. augusztus 6-án került sor.

Gősi Vali: Emlékkönyv – Valóságos életmesék/ A boldogságkutató az intuícióról

Tudósok szerint az „epizodikus emlékezet” a hatodik érzékünk, amivel a múltat érzékeljük.