Emlékszem, állandó vágyat éreztem a számomra ünnepi órák ismétlődésére, amikor mind együtt lehettünk, legalább esténként. Azért rendkívüli ünnep volt az is, ha néha a papa vigyázott rám, és a műhelyében tölthettem vele hosszú délutánokat. Befészkelve magam az illatos fenyőforgács halomba, koszorút és mindenféle játékot fűztem a hajamhoz hasonlító, göndör forgácsokból, miközben ámulva figyeltem, ahogy édesapám megmunkálja a fát, féltett, „gyermek kezébe nem való!” szerszámaival. Mint valami kincseskamrában a legértékesebb kincsek, úgy sorakoztak a falon, a polcokon fénylő szerszámai, amelyek mind ismerősek voltak, de fegyelmezettségre, rendre és tiszteletre figyelmeztettek, ahogy a papától láttam, aki a munka végeztével minden alkalommal gondosan összetakarított, megtisztította a szerszámokat, és minden a helyére került, pontosan ugyanoda, véletlenül sem másik szögre. Megható volt, ahogyan a megmunkálás közben, például a gyaluforgácsot, vagy a makacs fareszeléket lesimogatta a munkadarabról – mintha csak az arcomat simította volna, elégedett derűvel, gyengéden. És közben mosolygott, fáradhatatlanul. Gyönyörű mesterség volt az övé, és rendkívül ritka, mesélte néha maga is, ahogy nemcsak a falu, de a környékbeli falvak lakói is ismerték, elismerték őt. Nem is igen volt arrafelé rajta kívül más, aki a bognármesterséget tanulta volna ki. Büszkén őrizte, és időnként elővette, megmutatta féltett kincsét a fiók mélyéről, amely a számára oly fontos mesterlevél volt. Olyankor mesélt a gyermekkoráról, arról, hogy milyen nagy szegénységben éltek, hogy már fiatal, alig-felnőttként el kellett hagynia édesanyja és a család biztonságát, és másokat kellett szolgálnia, hogy megvalósulhassanak álmai, kitanulja az annyira vágyott, ritka szakmát. Ám ő ezekről a rendkívül nehéz gyermekévekről is különleges szeretettel mesélt, hiszen nem csak magáért, szüleiért, testvéreiért is sokat tehetett. Nagyszerű, csupa-szív ember volt az édesapám.
Kár, hogy nem ismerhettem anyai nagyanyámat, csak a nagypapát. Csodálatos asszony lehetett. Hét gyermeket hozott a világra, közülük egyet még csecsemő korában elveszített. Talán éppen az egymás utáni, túl korán – még a felépülés előtt – újra érkező babák, a nagyon nehéz szülések után mindinkább elmaradó pihenés miatt már egészen korán, súlyos, gyógyíthatatlan beteg lett, és nem tudta megvárni, hogy legkisebb fia, az édesapám második gyermekeként – várva-várt legkisebb unokájaként – engem is magához ölelhessen. Nem ismertem, mégis mindig nagyon hiányzott. Különösen, amikor megláttam, hogy a nagypapa néha szomorúan, párás szemekkel a távolba merengve, magányosan üldögélt az udvarunkon, a velem együtt cseperedő diófa alatt, amit talán még ő ültetett, éppen a nagymama emlékére, és később hatalmasra nőtt, árnyékával borítva az udvar és a ház nagy részét.
Minden évben gyönyörű termést hozott és sokáig őrizte a nagyszüleim emlékét. Szinte gyászoltuk az öreg diófát, amikor betegség miatt ki kellett vágni. Boldog időket éltünk, amíg összegyűlhetett árnyékában a szaporodó, több generációs, nagy család, és izgalommal vártuk, hogy elkészüljön a mama által kézzel nyújtott, mennyei rétes, amiben később a gyermekeink – a nyarakat ott, a csodavilág szabadságában boldogan átviháncoló – négy unoka is segített.
