Mottó:

"Szavakká szeretném varázsolni létemet és szeretteimét is, meghaladva az emberidőt." 
(Gősi Vali: Emlékkönyv, Beszélgetés Istennel)

Olvasson bele

Gősi Vali: Emlékkönyv – Fényre ébredések / Így volt

Varázslatos volt, ahogy lassan megismertem a környezetemben lévő növények, állatok, a természet
milliónyi titkát, a velük való törődés fontosságát, az erdők, mezők, folyók kincseit, amelyekből a
takarékos életmód mellett egészen rendkívüli, finom ételek készültek. Feledhetetlen íz-világ volt,
amelyből szerencsére, sikerült valamennyit megőriznem. Boldogan mentünk szüleinkkel és a
nagymamával erdők-mezők kincseit gyűjtögetni.
A varázslat pedig tényleg valóra vált: betegségek nélkül nőttünk fel. (Jut eszembe: nagyanyám a
betegséget, azaz, ha valaki gyengélkedett, így emlegette: maródi. Van-e, ki e szót a vasiakon kívül
ismeri, érti, használja?)
Ezek igazán tiszta, egészséges, finom ételek, olyanok, amelyektől minden gyermek nagyra nő és soha
nem lesz beteg, biztatott evésre a nagymama akkor is, ha éppen nem volt kedvünkre való valamelyik
étel. De nem nagyon emlékszem ilyesmire. Néhány szem krumpliból, kis szalonnabőrkéből olyan
paprikás krumplit főzött nekünk, hogy még a király sem vacsorázott különbet. A mai gyerekek el sem
tudják képzelni, hogy például az uborka lehámozott héjából mennyei savanyúság készült egykor, mert
az, különösen városon, kidobni való, konyhai hulladék. Semmihez sem fogható ízű a harmatos fűben,
frissen szedett réti csiperke, az erdei vargánya, a rókagomba és még sokféle, arrafelé őshonos gomba,
vagy a vadsóska, az erdei szamóca, a szeder és az eperfák mézédes termése. Ha a természetet járjuk,
manapság is lehajolok vadsóskát szedni, mert az íze nem is hasonlít a boltokban kapható, fagyasztott
alapanyagból készülőre.
Gyűjtögetéseink során, és amikor csak tehette, minden más tevékenység közben is csodaszépeket
mesélt a nagyanyánk! Tündérekről, kedves kis erdei manókról, akik abban a hatalmas, távoli erdőben
éltek, ahova néha engem is magával vitt. Itt kezdődött, hogy annyira megszerettem a fákat, mintha
testvéreim lettek volna. Legtöbbjük göcsörtös oldalán életre keltek út közben a mesebeli manók,
tündérek integettek felém, és ha hosszan néztem őket, mintha táncoltak volna a fák törzsein, akár egy
bálteremben.
Csodálatos volt az is, amikor énekelt a nagymama, úgy is, hogy az ő dalai többnyire szomorúak
voltak, ám ha rám nézett, azonnal mosolyra váltott. Gyönyörű, szomorúan is szép mosolyát azóta is
őrzöm. Volt, hogy néha vele együtt énekeltem, ha bátortalanul is, mert ilyenkor sokkal hamarabb
érkeztünk, bármilyen hosszú volt az út. Legtöbbször gyalogosan (ritkán kölcsönkért lovas szekérrel)
mentünk a nagy erdőben kanyargó, keskeny, göröngyös kocsiúton, mert abban az időben még
autóbusz is ritkán járt, legfeljebb lovas szekerek közlekedtek arrafelé, kerékpározni pedig ő soha nem
tanult meg.
Elbírnak még a lábaim, mondta néha reménykedve, szép mosolyával a szemében, de azért esténként
fáradtan simogatta, gyógyítgatta agyon erőltetett tagjait. Néha segítettem neki ebben is, simogattam a
hátát, fájós derekát, és olyan hálás volt érte! – Na, most biztosan meggyógyulok – mosolygott ilyenkor biztatóan. A panaszkodást soha nem ismertük meg általa. Nem hiszem, hogy a környéken bárki gyalogolt volna még annyit, mint tette ő, egész életében. És csak mesélt fáradhatatlanul, egészen addig, amíg célba nem értünk: a szomszéd faluba,
ahol a nagymama élt az unokatestvéreimmel és szüleikkel.
Sokszor mesélte könnyes szemekkel a történetet, amikor Kálmán bácsi, édesanyám egyetlen édestestvére a háború végén, majd’ száz kilométer gyaloglás után egy éjjel halkan megkocogtatta az ablakot: hazajött az ő édes gyermeke, a katona fia, akire olyan büszke volt, akiért hosszú hónapokon át, éjjel-nappal imádkozott, aki miatt úgy aggódott, hogy jó-ideje nem jött álom a szemére. Hazavárta őt, mesélte mindig, és érezte, hogy nem hiába virraszt át annyi éjszakát: egyszer hazajön még a fia. Tőle tanultam imádkozni én is. Nem sokat értettem még az egészből, de olyan szépen kérte, hogy véletlenül sem mondtam volna ellent, még akkor sem, ha este már majd leragadtak a szemeim az
álmosságtól.
– Tedd össze, így, a kis kezed és mondd velem: „Szívem első gondolatja hozzád száll föl, Istenem, te
őriztél meg az éjjel, maradj ma is énvelem…” – és közben mosolygott rám, mint egy angyal.

Megosztás:

Olvasson bele a könyvbe

Gősi Vali: Emlékkönyv – Fényre ébredések / Így volt

Varázslatos volt, ahogy lassan megismertem a környezetemben lévő növények, állatok, a természet milliónyi titkát, a velük való törődés fontosságát, az erdők, mezők, folyók kincseit, amelyekből a takarékos életmód mellett egészen rendkívüli, finom ételek készültek.

Gősi Vali: Emlékkönyv – Fényre ébredések/ Így éltem ott

Emlékszem, állandó vágyat éreztem a számomra ünnepi órák ismétlődésére, amikor mind együtt lehettünk, legalább esténként.

Gősi Vali: Emlékkönyv Így éltem ott / Karácsonyillat

Egy napon – már későre járt – Gyuri bácsi kedvesen figyelmeztetett, hogy indulnom kéne a tejeskannával hazafelé, mert lassan besötétedik, és aggódnak majd a szüleim, ha túl későn érkezem, és lehet, hogy a vacsorához, a sült krumpli mellé várják már a tejet is.

Gősi Vali: Emlékkönyv – Fényre ébredések/ A tündérmesék valósága

… Az úgy volt – próbálok reménykedve, az izgalomtól elálmosodva emlékezni a félhomályban, mintha csak gyónnék titokban a Jézuskának, kapaszkodva édesapám nyugalmat és biztonságot árasztó lényébe – hogy még a vízkereszt ünnepe előtt, amikor a hagyományok szerint végre már nem volt tilos megkóstolni és leszedni, kicsit megdézsmáltuk a karácsonyfára aggatott mennyei csemegét, a szaloncukrot.

Gősi Vali: Emlékkönyv – Fényre ébredések/ A szelíd költő

A Szent László-forrás nevet az emlékállítás után kezdték el használni. Az avatásra 1939. augusztus 6-án került sor.

Gősi Vali: Emlékkönyv – Valóságos életmesék/ A boldogságkutató az intuícióról

Tudósok szerint az „epizodikus emlékezet” a hatodik érzékünk, amivel a múltat érzékeljük.