Mottó:

"Szavakká szeretném varázsolni létemet és szeretteimét is, meghaladva az emberidőt." 
(Gősi Vali: Emlékkönyv, Beszélgetés Istennel)

Olvasson bele

Gősi Vali: Emlékkönyv Így éltem ott / Karácsonyillat

Egy napon – már későre járt – Gyuri bácsi kedvesen figyelmeztetett, hogy indulnom kéne a tejeskannával hazafelé, mert lassan besötétedik, és aggódnak majd a szüleim, ha túl későn érkezem, és lehet, hogy a vacsorához, a sült krumpli mellé várják már a tejet is. Igaz, volt olyan alkalom, hogy hazakísért, és biztosan most is megtenné. Hiányozni fognak a cicák.

Látva sóvárgásomat, szomorú arcomat – belelátva a lelkembe, mint egy kedves varázsló – megsajnált, és egy kisebb zsákot hozott mosolyogva, majd belerejtett két huncut, játékos fekete-fehér cicát. Az egyiknek a lába és az arca, a másiknak a háta volt foltos.

– Vidd csak haza ezeket. Adj nekik nevet, és ha a szüleid megengedik, nálad maradhatnak.

A boldogságtól megszólalni sem tudtam. A köszönés is elmaradt, olyan hirtelen indultam el, egyik kezemben a kis zsákban nyivákoló cicákkal, másikban a sötétkék tejeskannával.  Hát, nem volt egyszerű cipelni őket, olyan vircsaftot rendeztek a zsákban, főleg úgy, hogy most különösen nagyon kellett vigyáznom, ki ne loccsanjon a tej. Most nem követhetek el hibát, hiszen a neheze még hátravan. Mit szólnak majd a szüleim? Vajon befogadnak-e egyszerre két cicát, hiszen sokat beszéltek arról, hogy az állatok befogadása nagy felelősség is, nem csak játszótársaink ők. Gondoskodni kell róluk, akkor is, ha ők több napra is elutaznak. Ki vigyázna rájuk is? A nagymamának így is éppen elég a dolga velünk.  Néha egy nap kétszer is megteszi az otthona és a mi otthonunk közötti utat, gyalog, az erdőn át.

Hirtelen lelkiismeret furdalást és félelmet éreztem. A mama a kapuban várt.

– Már aggódtam érted. Hogy maradhattál el ilyen sokáig? És mit cipelsz abban a zsákban?

– Kiscicát – suttogtam halkan, lehajtott fejjel, megszeppenve.

– Kiscicát? Honnét hozod? Már megint hol szedted össze? Nem a miénk! Hányszor mondtam, hogy nem szabad hazahozni másoktól semmit, ami nem a miénk.

– Két kiscicát hoztam. Gyuri bácsitól kaptam – suttogtam alig hallhatóan.

– Két cicát? Ráadásul kettőt? Hát, ez képtelenség! Most mit tegyünk ezekkel? – kérdezte szinte csak magától a mama.

Én meg, mint aki megnémult, csak álldogáltam ott, egyik lábamról a másikra billenve, görcsös izgalommal a szívemben. Csak úgy égett az arcom.

– Ugye, tudod, hogy ezeket vissza kell vinnünk? Tedd be a konyhába a tejet és indulunk, mondta szomorúan, de határozottan a mama. Szerencsére, éppen megérkezett a megmentő, a papa.

– Mi történt? Mit pusmogtok itt? Mi van abban a zsákban? – és magasra emelte. A cicák nyávogni kezdtek. Egészen eddig úgy lapítottak, mintha értették volna: súlyos döntés születik most a sorsukról. Végül, hosszas könyörgésre, és persze a papa közbenjárására enyhült a mama szigora. Egyezséget kötöttünk.

Egyik cica maradhat, majd megoldjuk valahogy – mosolygott biztatóan a papa, és én lassan múló szomorúsággal elfogadtam, hogy legalább Foltos – egyelőre testvér nélkül – de beköltözhet hozzánk.

Megkönnyebbülten indultam vele a házba, amikor a mama utánam szólt: arról nem volt szó, hogy a házban lakik. Ki látott már ilyet? Nem emlékszem, hogyan történt, de mire a papa visszatért a másik cica hazaszállítása után, Foltos már az igazak álmát aludta az előszobában. Persze én le sem csuktam aznap éjjel a szemem. Az ajtókat szigorúan, sorra becsukta a mama, így óvatosan kellett ki-kilesnem, hogy mi történik a cicával.

Arra gondoltam, talán majd sír a cicamama és a testvérei után. De nem ez történt. Már korán hajnalban körbe – körbe rohangált az előszobában, és amikor meglátta, hogy nyílnak az ajtók, még sebesebben szaladgált. Megfogni persze lehetetlenség volt. Hogy örömében viselkedett-e így, vagy éppen lázadt az új otthona miatt, ez nem derült ki. Nagyon hamar megszerettük a játékos, vidámságot hozó cicát, a szüleim is beletörődtek, hogy Foltos bizony, ha nem is a szobában lakik, de bejárhat a házba.

Néhány nap múlva, egy kora-estén a mama uborkát rakott el télire. Már éppen felforralta a hatalmas fazékban a vizet, belekerültek a fűszerek és az ecet is (később derült ki, hogy harminc literes volt a fazék, ami akkor éppen a derekamig ért), és hűlni tette az előszobának a konyhához legközelebbi sarkába. Elcsendesedve figyeltem a különleges mintázatokat, ahogy teltek uborkával a hatalmas üvegek. A papa akkoriban a szomszéd faluban dolgozott a fűrészüzemben, éjszaka vártuk haza, Marika csendben, félhangosan olvasgatott az olvasókönyvéből. Szerettem hallgatni. Megismertem a betűket, szavakat, ellestem tőle minden csodát – mert annak tűnt számomra az írás, olvasás – és még az iskolába indulás előtt megtanultam olvasni. Először csak egy-egy szót, tagolva, majd hamarosan mondatokat is.

Addigi életem egyik legcsodálatosabb élménye volt, ahogy a betűkből, szavakból összeálltak számomra is a mondatok, értettem jelentésüket, és egyszer csak váratlanul, a család nagy örömére, hangosan, boldogan olvasni kezdtem Marika olvasókönyvéből. Kedvencem volt a Cili iskolába megy című történet egy kislányról, aki sáros lábnyomokat hagy maga után, ahogy kis elsőként, először lép az iskolába. Tanulságos történet volt a gondos, tiszta cipő viselésének fontosságáról, és nagyon kedves is, talán, mert azon az őszön én is iskolába készültem. Marika és a szüleim büszkén újságolták a családlátogatásra érkező tanító néninek, hogy már a „kisebb” is olvas.

Azon az estén azonban történt valami.

Miközben elmélyülten hallgattam a nővérem hangos olvasását, szívtam a kellemes, fűszeres ecet illatát – nagyon szerettem, hiszen akkoriban a hajunkat is néha ecettel öblítette le a nagymama, hogy szép fényes legyen –, a mama ki-be járt, míg egyszer csak hangos zajra lettem figyelmes. Sőt, egyre hangosabb zajra: a mama kiabált, a kis kamra felől meg éktelen csörömpölés hallatszott.

– Tudtam, hogy bajt hoz a házhoz ez a macska! Most összetörte az üvegeket! Mit tehetnék, ha nem lesz elég üveg az uborkához? Megállj, te kis komisz! Elkaplak! – hangzott a mama egyre elkeseredettebb hangja. Éreztem, hogy nagy a baj.

Megosztás:

Olvasson bele a könyvbe

Gősi Vali: Emlékkönyv – Fényre ébredések / Így volt

Varázslatos volt, ahogy lassan megismertem a környezetemben lévő növények, állatok, a természet milliónyi titkát, a velük való törődés fontosságát, az erdők, mezők, folyók kincseit, amelyekből a takarékos életmód mellett egészen rendkívüli, finom ételek készültek.

Gősi Vali: Emlékkönyv – Fényre ébredések/ Így éltem ott

Emlékszem, állandó vágyat éreztem a számomra ünnepi órák ismétlődésére, amikor mind együtt lehettünk, legalább esténként.

Gősi Vali: Emlékkönyv Így éltem ott / Karácsonyillat

Egy napon – már későre járt – Gyuri bácsi kedvesen figyelmeztetett, hogy indulnom kéne a tejeskannával hazafelé, mert lassan besötétedik, és aggódnak majd a szüleim, ha túl későn érkezem, és lehet, hogy a vacsorához, a sült krumpli mellé várják már a tejet is.

Gősi Vali: Emlékkönyv – Fényre ébredések/ A tündérmesék valósága

… Az úgy volt – próbálok reménykedve, az izgalomtól elálmosodva emlékezni a félhomályban, mintha csak gyónnék titokban a Jézuskának, kapaszkodva édesapám nyugalmat és biztonságot árasztó lényébe – hogy még a vízkereszt ünnepe előtt, amikor a hagyományok szerint végre már nem volt tilos megkóstolni és leszedni, kicsit megdézsmáltuk a karácsonyfára aggatott mennyei csemegét, a szaloncukrot.

Gősi Vali: Emlékkönyv – Fényre ébredések/ A szelíd költő

A Szent László-forrás nevet az emlékállítás után kezdték el használni. Az avatásra 1939. augusztus 6-án került sor.

Gősi Vali: Emlékkönyv – Valóságos életmesék/ A boldogságkutató az intuícióról

Tudósok szerint az „epizodikus emlékezet” a hatodik érzékünk, amivel a múltat érzékeljük.