Irodalmárok, írók, költők vitatkoznak napjainkban is azon, mi is a vers pontos definíciója.
Egyik kedvenc költőm, Kányádi Sándor közismert értelmezése szerint „A vers az, amit mondani kell.”
Ez is egy fontos megközelítés, amit érdemes követni, különösen azoknak, akik nemcsak olvasnak vagy írnak, de gyakran mondanak is verset. Boldogság, hogy a közelmúlt éveiben a versmondásban is újra kiteljesedhettem. Megtisztelő és felemelő az irodalmi közösségekbe, kiállítás-megnyitókra, más kulturális rendezvényekre való hívás, ahol megpillanthatom, megérezhetem a közönség érdeklődő szemein át a vers érintését, azt a semmi máshoz nem hasonlítható élményt, a versélményt.
Nehéz, de gyönyörű szép feladatok, kihívások ezek, ám én döntöttem így, és örömmel vállalom; végigjárom ezt az utat, ameddig erőm engedi.
„A nyelv jellegzetességei befolyásolják, hogy a költők milyen formai megoldásokat részesítenek előnyben.” – olvasom különféle tanulmányokban, a versről szóló esszékben, irodalmárok gondolatait, ma már egyre tudatosabban törekedve és reménykedve, hogy egyszer lírai költészetté érik minden fontos gondolat, amit összegyűjtöttem, érleltem magamban életem során. Néha elcsodálkozom, amikor rendezem egy-egy hosszabb időszak írásait, hogy számomra is öröm a sokszínűség megvillanása. Az elmúlt évtizedekben született verseim fő jellemzői a ritmus, a sorok, a rímek – a formák – szabálytalanságai, némi rendezetlenség, ami összességében a megélt létállapotaim jellemzője is volt sokáig, elsősorban érzelmi élmények, látomások, álmok vágyak kivetülései, aggódó és szeretetről valló személyes sorok mindazokhoz, akik életem legfontosabbjai. Rendkívüli élmény volt megismerni, milyen jól látja lírai énemet G. Komoróczy Emőke esszéista, tanár, aki A Győri Antológia húsz éve című tanulmányában így ír a verseimről, vallomásaimról: „Amíg itt él, a Földön, lelki támasza a társa, aki jóban-rosszban immár 49 éve mellette áll. Ama hajdani Találkozásnak az emléke élteti ma is mindkettejüket; mikor eljegyezték egymást – s tudja: most már, életük alkonyán egymásra kell vigyázniuk („féltelek / alig hallom / a szívverésedet” – Találkozás). Gősi Vali ismeri tehát a földi Egyetlen Találkozás szépségét és örökre szóló voltát; és sejti, hogy a Mennyei Találkozás még ennél is teljesebb s boldogabb lesz: szeretteivel az örökkévalóságban végérvényesen együtt marad és soha nem kell elválniuk.”
És lassan érzékelhetővé váltak a megvillanó életfeladatok is az ösztönös gyászfeldolgozás során.
Sokáig felfoghatatlan volt, hogy az élet ajándékai honnét, miért áradnak felém, amelyek lehetőségeivel élve idővel világossá vált benső célom is. Megmutatni, kifejezni, a gyásznak, mint tabu témának, azon belül is a gyermek elvesztését megélő anyának az út során szükségszerűen megélt fájdalmas érzéseit – magányát a gyászban − de megvillantani a reményt is, azt, hogy van élet azután is, hogy megtörténik életünkben a legkegyetlenebb sorstragédia. Egyik ilyen választott út lehet a túlélésre az önkifejezésre való koncentrálás, az irodalom, a versek közel engedése a lelkünkhöz, és talán az írással való próbálkozás is bárkinek, aki kellő szeretettel, hűséggel és alázattal közeledik az értelmes lét felismeréséhez – tragédiákat is túlélve. Csodaként élem meg, hogy sok év után sikerült erősíteni hitemet, elköteleződni az életigenlés mellett, és a hosszú túlélés után ma már újra élek, egy másfajta – magasabb rendű – dimenzióban, olyanban, ahol a lélek dolgai a legfontosabbak.
Az út egyik rendkívüli, fontos állomásán – talán a legsúlyosabb terhek alatt megélt életszakasz lezárásaként, amely a legmélyebb gyászidők lelki élményeit követően a fájdalom lassú csitulásához vezetett – jelent meg Halkuló hiány című, első versválogatásom, tizenkét évvel a megrendítő tragédia után. A kötet fiam és szüleim, eltávozott barátok emlékének mementója, de már Mira érkezésének csodája is, és különös, kísérő furcsaságok, jelek, üzenetek sejlenek fel vele kapcsolatban, véletlenek létezéséről és ellenkezőjéről.
Történt, hogy Botond, nővérem egyik, számomra is nagyon kedves unokája – akinek jellemében és külsejében is fellelhető némi hasonlóság Zolihoz –, akiről alig hittem, hogy akkoriban, tizenkét évesen egyáltalán átlapozza a verseskötetet – felfedezte, hogy az összesen két színes illusztráció közül egyik, egy apró bélyegkép az újszülött Miráról különös módon éppen a huszonhatodik oldal jobb felső sarkába került a kötet szerkesztésekor. Mira „érkezése” a kötetbe – a neki, róla szóló kedves köszöntők, mondókák és gyerekversek fejezete – pontosan ott és akkor kezdődik a kötetben, ahol egyáltalán nem tudatosan – a Zolira emlékező sorok véget érnek. Valami megrendült boldogsággal nyugtáztam Botond megfigyelését: – Zoli éppen huszonhat éves volt, amikor meghalt – mondta halkan, határozottan. – És a huszonhatodik oldalon már Mira mosolyog az Égi üzenet című, neki írt köszöntő vers fölött: „Angyal vagy, ha vannak angyalok, égből érzett apró csoda!” – szólítottam meg egyik első versemben a tündéri érkezőt és a vers címadója is a gyűjtemény őt köszöntő fejezetének. Nem lehet véletlen, hogy éppen a huszonhatodik oldalon szólítom őt meg először a kötetben. Talán Zoli küldte Őt hozzánk, örök huszonhat évesen, hogy vigasztaljon minket? – kérdezem újra, de a bizonyosság már nem is annyira fontos. A kedves fotón Mira néhány napos, apró kezeit összekulcsolja, mintha imádkozna.
Ahogy olvasmányaimban, úgy írásaimban is a létkérdések, élet és halál dolgai, a lélek rejtelmei kerülnek ma is egyre inkább előtérbe. Ezekkel kapcsolatos kérdésekre keresem a választ, őrizni a lelki békét, erről szeretnék vallani leggyakrabban az olvasónak.
