Tragikumában is felemelő, hogy évek múltán, valami különös kegyelem részeseként, számtalan földre-zuhanást és újra-indulást követően – őrzője, hordozója – lettem idejekorán, életmentés közben eltávozott fiúgyermekem gyönyörű szellemi hagyatékának, a szeretet mindenek felettiségének;

Öt évvel Zoli távozása után megjelentek első írásaim, akkoriban még internetes felületeken. Azóta rendszeresen publikálok verseket, irodalmi szövegeket a Győri Antológia Irodalmi és Művészeti Alkotó Közösség tagjaként és több irodalmi – művészeti magazin és folyóirat rendszeresen meghívott és állandó szerzőjeként.

Két-háromévente önálló vers-válogatásaim jelentek meg sorra, amelyek letölthetők a MEK Magyar Elektronikus Könyvtár) gyűjteményéből is. Lassanként tudatossá vált ars poeticám; az, hogy az Úton a létezés szépségeit keressem, a misztériumokat, amelyek számomra az anyagi világunknál  sokkal finomabb dimenziók átélését jelentik. A boldogságot, mint a nemes és tiszta dolgokon való örömöt az ideális létezés mintaképeként, romlatlan ősformájaként igyekszem írásaimban megjeleníteni.

Hiszem, hogy a valódi szépség belülről, a lélek szépségéből fakad, és csakis harmóniában lévő gondolataink teremthetik meg azt a belső fényt, ami kívül is ragyogóvá válhat írásainkon, alkotásainkon át.

Néha magam sem hiszem, hogy legutóbbi verseimet már meghívott társszerzőként egy (Szavakkal festett képek című) kép-vers albumban, és (Hajnali fény címmel megjelent) kortárs török versek egyik fordítójaként publikáltam, egy megrázóan nehéz időszakban – napjainkban – az évekig alig csituló világjárvány idején.

Rendkívüli ajándékként éltem meg azokat az éveket, amikor már naponta rácsodálkozhattam Mirára, a hozzánk érkező, rendkívüli kislányra, akinél tündéribb unoka elképzelhetetlen. Igazi értékes öröm minden pillanat, amit vele tölthetek, érkezése óta. Ahogy nap mint nap újabb rácsodálkozásokra nyílt alkalom –, és bőven volt erre okunk, minden elfogultság nélkül – szinte észrevétlenül nőtt bele abba a lírai világba, amelyikben én is annyira felszabadult és boldog voltam. A szűnni nem akaró vágy az esti mesékre, ha nálunk aludt, vagy együtt töltöttünk néhány órát, később a nagy beszélgetések, vagy ahogy együtt tanultunk, amikor iskolás lett, mind kincset érő gyógyírként segítették lelki épülésünket.

Nagyszerű volt, ahogy minden történés, bármely mindennapi, vagy rendkívüli dolog, kérdés, kétség az életünkben – leginkább az ő szűnni nem akaró kíváncsiságát kielégítendők – mesékben, versekben teljesedett ki Mira kimeríthetetlen érdeklődésére. Okosan, őszintén mesélt néha felbukkanó szorongásairól is. Ilyenkor még többet meséltünk, beleszőve a történetekbe az ő megválaszolatlan vagy félelmet rejtő kérdéseit is. Egyik legkedvesebb mesénk nyomán végérvényesen megszabadult a falon táncoló árnymanóktól való ijedtségétől. Az erről szóló igaz mesét már szinte együtt írtuk, ahogy megtörtént később is. Gyakran megesett, hogy rövid gondolkodás után így válaszolt, amikor éjszakába nyúlóan fáradt szemeimre hivatkozva alvásra biztattam: – igen, értem… – nyugodtan csukd le a szemed, azután mesélj onnan a fejedből, jó? És soha nem felejtette el könyvjelzővel megjelölni, hol folytatjuk legközelebb a mesét. A legutolján, már kívülről is megtanult kedvenc, igaz mesék gyűjteménye – Janits-Szabó Virág, Látó mese című könyve – ma is ott várja őt, megjelölve a 65. oldalon a Világ a fal mögött  című fejezetnél. Azóta sok év eltelt. Mira már egyedül rendeli kedvenc könyveit az Interneten, kitűnően tanuló gimnazista egyik helyi középiskolában. Boldog és büszke vagyok, amikor mesél – immár igazi, kedves nagylányként saját, választott könyvélményeiről.

Lassan tizenhat éves lesz, és én a szívemben őrzöm a számtalan gyógyító élményt kislány korából, amikor néha már együtt írtunk meséket, verseket.

Volt, hogy apró javítások után csak le kellett írnom, az általa diktált, saját, kedves gyermeki gondolatokból és a megismert történetekből szőtt életmeséit.

Ilyen volt egyik legemlékezetesebb közös igaz mesénk, Mira esete az árnymanókkal, ami azokról az időkről szólt, amikor megérkezett a földi világba – éppen hozzánk –egy tündérszép kislány, akinek születésével földöntúli boldogság költözött szülei és nagyszülei házába, és ez az érzés egyre erősödött, és tart ma is. Így szólt a mi közös, kedves mesénk:

„Ahogy az angyali kislány cseperedett, mind szeretetre méltóbb lett. Igaz, már apró kisgyermekként is bájos, mosolygós, békés, derűs természetű volt, de az idő múltával mindehhez egyre több kedvesség, nyíltság társult, és a család minden tagja lelkesen üdvözölte nyiladozó értelméből fakadó, egyre szaporodó, kíváncsi kérdéseit, amelyekre legtöbbször kielégítő válaszokat kapott.

A meghitt hangulatú estéken mindig volt módja szüleivel, vagy nagyszüleivel vidám, kedves dalocskák, mondókák, mesék társaságában készülődni a lefekvéshez, amit azért – hogy egészen őszinte legyek – sohasem várt kitörő lelkesedéssel. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez az egyedüli dolog, az alvás volt az, amit – persze a felnőttek által – a világ legszebb és legjobb dolgai közé sorolva sem sikerült megszerettetni Mirával – mert így hívták az angyal-szőke teremtést, akinek a neve is csodát – csodalényt – jelent. Neve jelentését lényében is magában hordozza a mai napig, és biztosan így lesz ez most már örök időkig, hiszen napról-napra okosabb, erősödik, épül jelleme, egyre újabb tudásra szomjazik, és kedvessége, bája mindenkit elvarázsol a környezetében. Csak ez az esti alvás, ez okozott állandó fejtörést a családnak, és – mint a beszélgetésekből kiderült – Mirának is.

Mivel őszinteségéről is már többször tanúbizonyságot tett, egy alkalommal fontosnak érezte, hogy bevallja titkát: ő bizony nem szeret aludni, és ezért történik, hogy esténként, a számára oly kedves programokat, a jóéjt-mesét és jóéjt-puszikat követően, rendszerint megeredt a nyelve, és ő maga kezdett el mesélni, szinte véget nem érően. Csak elaludni ne kelljen!

Mesélt kedvenc játékairól, az óvodáról, a napról és csillagokról, az aranyhalacskáról, mesebeli élményeiről, mindenről, ami éppen eszébe jutott. Aztán nagy-sokára – legtöbbször a fáradtságtól szinte ájultan – elaludt.

Egy alkalommal azonban váratlanul fény derült a különös titokra. Félénken bevallotta, hogy ő bizony azért nem szeret elaludni, mert nagyon fél. Attól, hogy egyszer csak nem jön el többé a hajnal, és nem láthatja majd a gyönyörű, napsütéses nappalt, melynek ébredését minden reggel ámulva köszöntötte az erkélyről. Meg egyébként is – magyarázta a felnőtteknek – esténként, a félhomályos szobában árnyak járnak a falon, és azokkal képtelen megbarátkozni.

Nem szereti őket, ahogyan az állatok között is létezik egyetlenegy, amelyik nem kaphat helyet a szívében: a madárpók, mert az nagyon veszélyes és félelmetes.

A vallomás óta azonban minden megváltozott az elalvás idején.