„Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz.” Számomra e gyönyörű József Attila-idézet mindent elmond, amit a családban követni érdemes.
Engem a családom megóvott. Védelmet, biztonságot, szeretetet nyújtott. Őseim értékes szellemi hagyatékát ösztönösen kezdtem őrizni már gyermekként, mert megtapasztaltam a biztonság, a felelősség, a becsületet, tisztesség erejét – minden fontosat, ami később saját családomban is minta volt. Nagyszerű felismerés volt a felnőtté válás útján, hogy ők, az őseim példájukkal tanítottak és tanítanak holtuk után is arra, hogy a világ apró homokszemeiként mind összetartozunk, arra, hogy egymásért létezzünk, miközben a későbbi elengedő szeretetben mindenki szabadon válhat önmagává. Voltak, vannak, és bizonyára mindig lesznek életünkben családi diszharmóniáink is, de ha okulunk ezekből, talán nem másoljuk a hibákat, amikor már saját családunkban élünk, ahol ugyanúgy mind meghittségre, békességre, szeretetre vágyunk. Arra, hogy mindenki lelke szabadon szárnyalhasson céljai felé. Azt hiszem, ez az a mindannyiunk által keresett „igazi boldogság”, ami élethosszig tartó, nagyszerű tanulási és tanítási folyamattá, életfeladatunkká válhat.
Hiszem és vallom, hálával a tapasztalatokért, amelyeket magam is tovább adhattam lányomnak, hogy az anyák legfontosabb feladata mindezek megteremtése, az apák dolga pedig őrködni ezek biztonsága felett, megóvni mindenáron. Ahol erre törekednek, ott minden esély megvan arra, hogy erős, önálló, kiegyensúlyozott egyéniséggé válik mindenki. Az is, aki – ha végül magára marad – képes megállni a helyét egyedül, mert rendkívüli bátorságról tesz tanúbizonyságot, akár maga dönt így, de különösen akkor, ha a döntés nem rajta múlik. Az olyan közegben erősödik igazán a megengedő, elengedő és elfogadó szeretet, amely hagyja és segíti, hogy szabadon dönts, ha már megértél erre, és beléd kódolódott a felelősségtudat; megtanultál élni másokért is e porszem földi létben. E felismerés híján talán semmiféle közösség nem képes életben maradni. Hálás vagyok szüleimért, nagyszüleimért, lírai lelkükért is, amely bennem is kicsírázhatott, és azért, hogy a családot misztériumként élhetem meg ma is, amikor ők már régen eltávoztak a földi világból. Nehéz a hiányukkal átélni a sokasodó próbatételeket, de az örömök is fakóbbak nélkülük. Mind gyakrabban gondolok szép tanításaikra, értelmet adó, közös életünkre, és ilyenkor emlékeimben újra és újra megvillannak általuk az életöröm, az életigenlés fényei. Hálás vagyok gyermekeimért, akik talán sokkal több fontos felismerés birtokosává tettek, mint amennyit én adhattam nekik. Feltétel nélküli, nem birtokló szeretetre, de elengedő szárnyalásra tanítottak ösztönösen, úgy, hogy közben velük együtt szárnyalhattam.
Elég volt hozzá néhány fontos emberi tulajdonság, amit tovább vittek; az őszinteség és az egyre erősödő bizalom, ami egy-egy hosszabb beszélgetés, de csendes, egymásra figyelő együttléteink során is kiemelt bennünket a ránk zuhanó, reményvesztett hullámokból.
Megrendítő, egyúttal felemelő is elengedni őket a saját útjukon.
Hálás voltam, és így van ez ma is, amiért önálló otthonukból is gyakran hazatértek, hogy újra és újra erőt, hitet adjunk egymásnak a mindennapok szaporodó nehézségeiben, hogy ünneppé tegyük a néha súlyos, hétköznapi létpillanatokat is. Boldogok voltunk a férjemmel, hogy értették; a néha felhangosodó – elsősorban nevelésükkel kapcsolatos – vitáink ellenére édesapjukra és rám is mindig számíthatnak, ha elakadnak valami fontos döntésben. Elégedettek voltunk közös életünkkel, mert éreztük, hogy minden múltbéli és jelen nehézség ellenére is képesek vagyunk újra szárnyalni fontos feladatok, új kihívások felé, hátrahagyva a felesleges aggódásokat, levetve a szorító féltést és a saját ifjúságunk idején néha megélt túlzó szigort is. Egyik legalapvetőbb, a beszélgetéseink során közös egyetértéssel, hangosan is megfogalmazott, máig őrzött, tudatos szabály, vagy inkább együttélési elv a bizalom megtartása volt mindig egymás felé.
Így válhattunk mind önmagunkká. Így formálódhattak a gyerekeink is értékes emberré egy olyan világban, ahol egyre félelmetesebb veszélyek leselkedtek, és így lehettünk – általuk is – félelem nélkül élő, reménykedő, tettvággyal teli földlakók, ha mégoly parányi is az, amit hétköznapi emberekként egy élhetőbb, szebb világért tehetünk.
Jó visszanézni, elgondolni, hogy ma, 2022 tavaszán is, amikor írom e sorokat, úgy érzem, teljes és lelki békével áldott az életem ebben a hiányokkal teli, súlyos járványokkal, háborúval és élő környezetünk pusztulásával fenyegető világban, családommal, barátaimmal, de mindazok emlékével is, akik már csillagúton járnak. Úgy érzem, megtettem legtöbbjét a tőlem telhetőnek a szebb világért, magamért, másokért, és erős hittel vallom: soha nem adom fel. Erre törekszem ezután is, amíg bírom erővel, hogy nyugodt szívvel megvallhassam a bennem élő érzést, Várnai Zseni erőt adó szavaival: „Nem volt hiába semmi sem.”
Jó visszatekinteni, hogy voltam – lehettem – tündérvilágba csöppent, imádott kisgyerek, álmodozó, szerelmes kamasz, aki egy volt és maradt a versekkel, hűséges és odaadó a szerelmével, ahogy emberi kapcsolataiban is így volt, és egy volt mindenkivel, aki szerette őt és akiket ő is szerethetett, és törekedett közel kerülni azokhoz is, akik nem tudták még, hogyan és merre induljanak, hogy ne hűvös elszigeteltségben éljenek.
Megnyugtató és békét adó érezni, hogy létezhettem, mint egyre több szeretetre vágyó nő, feleség, anya és nagyszülő, valami állandósuló, fokozódó vágyakozással mégis, hiszen a szeretetből soha nem elég. Időközben felismerve hibáimat, türelmetlenségemet, önzőségem szikráit is az úton, megláttam és tudatosan erősítettem, óvtam a közel fél évszázada tartó házassági kötelék biztonságát, semmihez sem fogható értékeit, amelyből persze, türelmetlenebb, erőtlenebb pillanatainkban – ahogy oly sokan – mi is szabadulni próbáltunk a férjemmel. Nagyszerű érzés, hogy mégis, minden vihar elcsendesülésével megbékélve nyugtáztuk, hogy megint együtt, helyesen döntöttünk, egyre bölcsebben, erősödő hittel úgy, hogy ott a helyünk egymás mellett. Ott élhetünk igazán boldogan a mi közös, egymástól elválaszthatatlanná vált világunkban, amely megtartott, összetartott minket, átsegített minden nehézségen, és amelyben a kezdetektől bizalommal őrizhetjük, óvhatjuk egymást és önmagunkat is minden leselkedő veszélytől.
