Az emlékek, álmok visszafordíthatatlanul az irodalom közelségébe kísértek. Gyakran mesélek róluk.

Megvillannak különös, régmúlt álmok, amikor a különös találkozások, megmagyarázhatatlan „égi?” és földi üzenetek lényege letisztulni látszik. Ilyen az a régi álom is anyámról, amely számomra, sok más valóságos történettel együtt a szeretet-szülte megérzések – a hatodik érzék – misztériumává lett. Bár akkoriban még boldog elégedettségben éltünk szeretteimmel, ez az álom örök nyomot hagyott bennem. Talán a mélyben lappangó, sokáig ismeretlen félelem okán éreztem néha úgy, hogy távol élő, nem túl sűrűn látott szüleimet, idejekorán betegségekkel küzdő édesanyámat valami visszafordíthatatlan baj érheti. Ilyenkor megrettentem, hogy mi lesz, ha nem leszek éppen mellette, mellettük. Azért gondoltam valami bennem élő, ritka félelemre, mert az egyetlen olyan emlék ez az álom – élmény az írásaim, naplójegyzeteim között, amely egyes szám harmadik személyben íródott. Mintha csakis kívülről, valaki más szemével lettem volna képes átélni még az álmot is, ha az nagyon fájdalmas és szomorú, de az idő múlásával egyre erősebbé vált a valóság: a földi út rövidül.

Ez a félelem-szülte, régi álmom és az akkori emlékezés néhány gyászportál hívását követően – egyes szám harmadik személyben, de megtörtént, saját álmomként – irodalmi folyóiratokban is helyet kapott:

„Talán aggódó izgalmában – mert távolt élt családjával a szülői háztól, és már régen nem hallott felőlük, hiszen akkoriban még csak a postahivatalban működött telefon, és a levél volt az egyetlen lehetőség arra, hogy hírt adjon magáról és kapjon szeretteiről is – egyszer megálmodta az anyja halálát. Élesebben él ez az álom ma is, a fekete ruhás, lehajtott fejű, kendős-dolmányos varjakként a koporsó mellett bandukoló kísértetekről, mint a – szerencsére – sok évvel későbbi, valóságos búcsú fájdalmas emléke. Az álombélin úgy zokogott, mint talán még soha, és mintha valóság lett volna az álom, fojtó tömjénszagra ébredt.
Az igazin nem tudott sírni. Már előre elsírta minden könnyét, és az is megtörtént azon a reménytelenül hosszú éjjelen – az utolsón – hogy félhangosan könyörgött a Teremtőhöz, ne hagyja tovább szenvedni az édesanyját, aki végtelen hosszú órákon át küzdött – ki tudja, miért erősebben: az életéért, vagy a haláláért? Aztán hajnali három körül kiszenvedett. Szép, bölcs mosoly dermedt az arcára, valami földöntúli, angyali, békés.

Ugyanilyen békés mosollyal ment el az édesapja is.

Akkor sem tudott sírni, csak megölelte némán, és nézte hosszan, hangtalanul a méltóságteljes arcot. Régen, amikor még csak álmában elképzelte, mennyire rettegett ettől a pillanattól! – és akkor, amikor megtörtént, mégis, valami mondhatatlan nyugalommal simogatta a mama hűvös testét, miközben utolsó útjára öltöztette.

Mára alig maradt ebből a fásult szomorúságból valami. Csak a hiány. A nincs. A végérvényes árvaság. Az fáj néha kegyetlenül, de a helyén már mind gyakrabban ott ül az a végtelen nyugalom, a szelíd szeretet, amellyel útjára engedte, előbb az édesapját, majd az édesanyját is.

Már csak néha sír értük. Leginkább a régmúltban oly boldogan megélt ünnepeken. Anyák napján, karácsonykor, és azért hétköznapokon is, ha feltör a végérvényes nincs. Olyankor rettenetesen fázik. Hűvös van nélkülük. De az emlékek újra élnek, és vissza-visszahozzák őket, és a boldog időket.

Ám a rend – az élet rendje – már sok évvel azelőtt felborult, hogy elengedte a szüleit. Akkor lett igazán üres a világ, amikor elment belőle a fia – az egyetlen gyönyörű, huszonhat éves fiúgyermeke. Sok éven át rémálmok gyötörték, pedig őt nem láthatta „úgy”.

Tőle nem búcsúzhatott el, de gyakran elképzelte, milyen lehetett erőtlenül lecsüngő karokkal, halottfehéren, a hideg, fém koporsóban, amelyben hazahozta a repülőgép.

Hiába várta a repülőtéren, hiába szedte össze minden erejét, hogy elbúcsúzzon, legalább még egyszer lássa, megölelje a gyermekét, nem tehette.

„Az már csupán a teste, nem Ő” – cseng a fülében sok év múlva is a temetkezési vállalat igazgatónőjének erőtlenül is határozott hangja.

Talán gyermekkorának imádott világába való vágyódása távoli bolygók, égitestek titkait megismerni, talán valami égi üzenet volt, amikor csendesülő sírással, szívében elmondhatatlan fájdalommal, csalódással, hogy még el sem búcsúzhat a fiától, megállította egy hatalmas üvegszekrény a temetkezési vállalat folyosón. Hófehér porcelánokkal volt tele; urnákkal, valamennyin felirat. Mintha a beléjük költöző, nagy utazók nevei lettek volna. Vagy mégsem? Csillagok, bolygók, égitestek misztikus nevei is ott sorakoztak legtöbbjükön. Első pillantásra odavonzódott a tekintete a Szaturnusz fantázianévvel ellátott, addig közelről még soha nem látott, nem érintett tárgyhoz. Hát ez lesz a drága fia földi maradványainak új lakhelye. És életre kelt a szőke kisfiú, az égitestek, csillagok csodájáról szóló kedves könyvébe mélyedve, amelynek borítóját  a Szaturnusz díszítette, amelynek holdjait mind ismerni akarta, sorolta a nevüket, és olya sok mindent róluk, amit az édesanyja azóta sem volt képes elsajátítani.

És sírt, ahogy még soha.

Akkor, ott búcsúzott el a fiától.”