A kezdeti, értékes biztatók, az irodalmi közösségekhez való hívások, az ott megélt új kihívások és a mindent felülíró családi örömök, unokám, Mira csodálatos életszakaszainak egészen közelről való figyelése, Orsival és a férjemmel való egyre elmélyültebb kapcsolat, új, közös programok, kirándulások, utazások sem tudták végérvényesen kioltani a szívemben a hiány érzését, a még sokáig eszelősen hívott vágyat a legalább álomképekben való találkozásokra a fiammal.

Ha egyedül voltam, nem temetkeztem éppen a versek világába, vagy a családi együttlétek meghittségébe, valami iszonyatos mélységekből fakadt fel újra a fájdalom, vele a remény, hogy sok évi gyötrődés után legalább egyetlen álombéli üzenet érkezik végre Zolitól, ami a földi világ képében hozza el őt magát, úgy, ahogy elment, boldog, reményt adó mosollyal, ha csak pillanatokra is. A végtelenül hosszú, álomtalan éjszakák azonban hogyan is hozhattak volna meghitt, színes, varázsos álmokat? És lassan, sorra felszakadt még számos, fontos emlék.

Álmok voltak, csak néhány villanásnyi álomkép, amelyekre a hosszú gyászidő alatt visszagondoltam és talán egyetlen a korábbiak közül, az édesanyámról, amikor – jóval a távozása előtt – a haláláról álmodtam. Álmokra vágytam és régmúlt álmokat hívtam elő, hogy enyhítsem szenvedésemet.

Emlékszem, ahogy rohantam a Krúdy-Álmoskönyvért, édesanyám súlyos betegsége idején, bizonyára álmomban is érte aggódva, hogy megnézzem, mit jegyeznek az álomfejtők erről. Jól ismertem, mert irodalmi értékei miatt is szívesen forgattam régóta. Keresgéltem a kulcsszavaknál, álom, halál, és még sokféle kulcsszóra, míg rátaláltam az egyik legcsodálatosabb szó, az „anya” jelentésénél a magyarázatra:

„Édesanyát látni: ajándékot jelez. Édesanyát holtan látni (az 1756-os könyv szerint) öröm. A német álmoskönyv hosszú életet jósol. Édesanya amit mond, beteljesedik.” (részlet a magyarázatból.)

Már csak egy telefon kellett, hallani a mama halk, mindig biztató, bársonyos hangját, érezni, ahogy átjön az éteren a boldogság, hogy végre ő is hallhat engem a távolban, és az álom iszonyata nyom nélkül eltűnt.

Édesanyám ezután szerencsére még sokáig élt. Az álomról írtam valamelyik irodalmi portálon, természetesen biztató, reményteli üzenetekkel az olvasó felé is az írás végén, kapaszkodva és hivatkozással az általános véleményekre az értők köréből, miszerint a fájdalmas, rémisztő álmok gyakran éppen az ellenkezőjüket jelentik a valóságban.

Reményteli szívvel vártam sokáig – és így van ez ma is – legalább vigasztaló álmokat, jeleket szeretteimtől, különösen Zolitól, de tőle sem jött több mint talán két-három röpke üzenet, álomkép. Ám ezek nagyon fontosak.

A legelső, nagyon fontos, már-már filmszerűen élő álom néhány nappal a temetés után érkezett. Egy este ültünk a szobában némán – a férjem, Orsi lányunk, aki akkor még velünk élt –, remegő gyertyafényben, emlékeztünk Zolira és tehetetlenül sírtunk. Néha egyik-másikunk hirtelen felállt, sietve átrohant a lakáson, mintha keresnénk valamit, valakit, majd reménytelenül, egyre erőtlenebbül sírva visszazuhantunk a kanapéra, és a szerte-szórt fényképek, levelek, emlékek között, a hetek óta tartó álmatlanság után, szinte egyszerre zuhantunk hirtelen mély álomba.

Élesen emlékszem a beszélgetésben akkor elhangzott utolsó mondataimra:

– Iszonyatos így élni, nélküle, azzal a tudattal, hogy már soha nem láthatjuk őt, soha nem halljuk a hangját, számára ezentúl már semmi nincs! Soha, semmi! – zakatolt egyre erősebben bennem a tehetetlenség, egészen a szívemig hasító, őrjítő fájdalommal. Számomra az sem adatott meg, hogy ha betegen is, mégis reménykedve az ölemben tarthatom, simogathatom, erős hittel, hogy hátha mégis meggyógyul!

Hogy szeretett és mennyire tudott is élni! Imádott mindent, ami körülötte létezett. Egy-egy szavával, mosolyával, játékaival, a sporttal, a szeretetével megmozgatta a néhol hallgatag világot is! És most ez a süket csend, már örökre! Örökre, nélküle!

És hirtelen rám zuhant az álom.

Zoli egy tolókocsiban ült, halottsápadt, meggyötört arccal. Nemrégiben, még néhány héttel azelőtt izmos karjai, lábai szinte lógtak a testén erőtlenül, élettelenül, akár egy bábunak. Nézett rám meggyötört, végtelenül szomorú szemekkel és csak ennyit szólt halkan, erőtlenül: – Elviszel sétálni?

A legmélyebb gyászidőkből – és ma is a legfontosabbak közül –való álombéli üzenet ez volt tőle. Tanítás a drága gyermektől, a holta után is. Üzenetéből rádöbbentem, hogy micsoda önzőség ilyesmiről még álmodnom is, hiszen Zoli a mozgás és a sport-adta, egész életében sugárzó életörömeitől megfosztva nem tudna boldog lenni.

Ezután soha többé nem vádoltam a sorsomat hasonlókkal. Elfogadtam a fájdalmat, tudtam, hogy ezzel egyenes arányban nő már mindörökre a szeretetünk. És lassan átlényegült az álombéli találkozásokra vágyó türelmetlen várakozás, vágyakozás valami sokkal magasztosabb létélménnyé, amikor a különös, alig moccanó pillanatokban, amikor lassan- megvillan újra valami gyér fény, halvány, hívogató színek osonnak körém és élni hívnak. Újra élni.