Évekig elutasítottam az orvosi és minden más segítséget, gyűlöltem a gyászmunka, gyászfeldolgozás, elengedés és hasonló kifejezéseket. Hallani sem akartam róluk. Egyedül akartam lenni a fájdalmammal, elrejteni közben a külvilágnak, hogy talán nem is élek, annyira szenvedek. Iszonyatos erővel tartottam életben magamat. Úgy látszott, mintha bátran állnám a sarat, miközben legbelül vérző sebeim kínoztak, és az utcán, eldugott helyeken zokogtam fel néha hangosan.

Közben az írás észrevétlenül mindennapjaim része lett. Szerencsésnek vallom magam, hogy a versek visszatértek életembe, újra rengeteget olvastam. Igaz, érdeklődésem erősen megváltozott, és a prózai művek közül ekkoriban a filozófia foglalta el a legfontosabb helyet. Talán, mert észrevétlenül gyógyítottak, ahogy mind mélyebbre merültem ezekben. Magam is döbbenten szembesültem a rettenetes valósággal, hogy évek teltek el mély gyászban, úgy, hogy a munkából délutánonként rohantam a temetőbe, ahol végre hangosan, szívet-tépően zokoghattam. Aztán ment minden megint a maga útján. Látszólag.

Ekkoriban talált rám Singer Magdolna gyásztanácsadó, aki egy egész napot szánt arra, hogy meghallgassa mérhetetlen szenvedésem történetét, mindennapjaimat, majd egy másik napot, amiről felvétel is készült, és rengeteg levelet váltottunk. A válaszok gyógyító vigaszlevelek voltak mind Magditól. Mintha megérezte volna: a levél számomra mindig különleges – már-már irodalmi – műfaj volt. Ekkoriban még halott fiammal is rendszeresen „leveleztem”, és gyűltek a versek is, fiókban, számítógépen, noteszekben, kabátzsebekben. Talán Magdi volt az első, aki verseknek nevezte írásaimat – időközben Internetes portálokon is fel-felbukkanó „sírásaimat”, amelyekből aztán barátaim, családom biztatására 2012-ben megszületett első verseskötetem, és – ahogy Magdi nevezte – valami rendkívüli adományként, „veszteségek ajándékaként” 2015-ben a második és 2017-ben a harmadik versválogatásom is.

Azóta is rendszeresen, naponta írok. Hálás és boldog vagyok a hívásokért, azért, hogy egyre többen jelzik a kedves olvasók; szép, élményt adó a líra, amit képviselek. Egyre többen írnak, biztatnak és hiányolnak, ha ritkábban teszem közzé írásaimat. Felemelő, hogy oly sokan megköszönik, hogy olvashatják írásaimat, naplójegyzeteimet, és már nem csupán gyászolók.

A minap éppen egy verspályázaton nyerten különdíjat – Jegesmedvékről írtam, gyerekeknek, és hamarosan dalolható lesz – megzenésíti a Palinta Társulat. Már látom életem csodálatos ajándéka, Mira unokám arcán a mosolyt, a boldogságot, ahogy együtt énekli a többi gyerekkel: “Hóval, jéggel beborított, jeges tájon, messze, sarkvidéki örök télben él a jegesmedve.”

*

Veszteségek ajándéka – idézem újra Singer Magdolna 2012-ben megjelent kötetének sorait, amelyben az én nehéz utamnak is szánt egy fejezetet, amit ezúton is köszönök.

Olvasom, és sírok, sok évvel a fiam halála után végre újra – örömkönnyeket: hiszen az én felmérhetetlen veszteségeimnek is micsoda felbecsülhetetlen értékű ajándékait birtokolhatom! Túléltem a gyermekem halála miatti leírhatatlan fájdalmat, a túlélés után, ha lassanként is,  de megtanultam újra élni, ami egészen más életminőség. Van egy csodálatos, felnőtt lányom, akinél nincs jobb gyermek, és szerencsére, boldog családban él, közel hozzánk, és életünk legkülönlegesebb ajándékát kaptuk tőlük; Mirát, az unokánkat, aki naponta hozza el nekünk az egyre újuló és erősödő boldogságot.

Gyakori elmélyülések során tudatosult bennem az is, hogy az egyik legmagasztosabb érzés, a szerelem képes élni a kegyetlen gyászidőkben is. A mély, közös gyászban, talán tényleg a veszteségek újabb ajándékaként szeretetté nemesül-lényegül.

Így történt velünk is. Ma, évtizedek múltán is hálás vagyok azért, mert Magdi, a gyásztanácsadó rádöbbentett több fontos dolog mellett egyik legfontosabbra – egy látogatása során, már búcsúzáskor, amikor – valami alig palástolt, kétségbeesett tanácstalansággal a szemében halkan így szólt: Segíts a férjednek! Neki is nagyon nehéz, érzem…